Archív

Az idei Bánkitó fesztivál is nagyon gyorsan elszaladt, és bizony erősen nyomot hagyott. Még mindig megvan az a varázsa, amitől a jó kis poszt-fesztivál depresszió rátelepszik az emberre. A nulladik és első napot már megírtuk, mára a hétvégén is túl vagyunk.

Péntekre úgy néz ki, meghallgatásra talált néhány óhaj; érkeztek padok és asztalok is a fesztiválra, lehetett újra ücsörögve beszélgetni. Persze, napközben a legtöbben amúgy is inkább a tóparton vannak. Idén is kinn voltak a társasjátékosok a sétányon, és bármikor jártam arra, mindig sokan játszottak. Úgy emlékszem, korábban több food truck-os volt a Tószínpad közelében, de erre azért nagy panasz nincs, ahogy a pultok szám (bent, a fesztiválterületen is) rendben volt. Nem volt rekkenő hőség, a tóban sem lubickoltak annyian, felhők jöttek-mentek, de azért kellemes volt. A barátnőim is megérkeztek, a segélykiáltásaimat meghallva egy plusz pulcsival és vastag zoknikkal.

Az este furcsa eklektika jegyében elsősorban az S*10 környékén telt; a Gnú túl erős volt indításnak, ám az őket követő lágyabb jazzes dallamai nagyon adták a hangulathoz. Nem is nagyon tágítottunk innen. A Buster Keaton (UK) sem okozott csalódást, ám jött egy füles, hogy azonnal át kell menni Slaves-re a cirkuszsátorba. Nem ismertem őket, de az angol duó olyan jó ízes garage punkot nyom tonnányi energiával, hogy azonnal beszippantottak. Elől nyomták a pogót rendesen, tömegen szörfözgetés is ment üzembiztosan csutkára tömött sátorban. Ezután még makrohangra néztem vissza, az ő koncertjük tavaly is nagyon bejött, és megint rájöttem, hogy többet kéne hallgatnom őket. A hétvégére egyébként a kutyások száma is megszaporodott, aminek örültem, mindig feldobják a hangulatot. Tök jó, hogy napközben vidáman elrohangásznak egymással, de éjjel, ahogy nő a zajszint már egyre kevésbé tetszik nekik, és sajnos sok gazdi nem volt hajlandó tudomást venni erről, pedig messziről látszott egyik-másik jószágon.

A szombat estét nekem egyértelműen a Žagar vitte. Félelmetesen betalált a lelkiállapotomba az első másodperctől az utolsóig. Remek setlistet hoztak, nagyon jó hangosítás volt, óriási teret és atmoszférát teremtettek nemcsak a cirkuszsátorban, de körülötte is. Annak ellenére lebegtetett magával, hogy utolsó estére rém fáradtnak éreztem magam és a fogvacogásból is nagyon elég volt már.

A fesztivál idei tematikája, a korrupció amúgy is szinte kiaknázhatatlan téma, de a civil szervezeteket megcélzó negatív kormánykampányok is folyamatos hot topic volt a fesztiválon. A színházi programok minden évben nagyon jók, mazsoláztam is közülük, de idén inkább másik ág érdekelt jobban, mégpedig a képzőművészet. Idén, hogy még jobban hangsúlyozzák ezt a vonalat, külön nevet is adtak neki: Einstand. A cél, hogy a mindenkit érintő társadalmi kérdésekről izgalmas, képzőművészeti válaszok szülessenek és ezeket minél többen élvezhessük. Az irónia, humor és szarkazmus rendesen benne volt a formanyelvekben. Az Einstand kurátora Don Tamás volt, aki a projektre kapott keretösszeget egyetlen este eltapsolta a fotósával, majd a vacsoraszámlákat, jegyeket lekrómozták, és bekerült a kiállítási anyagba. Stílusos. Nyolc művészt kért fel, hogy alkossanak, ebből az egyik, Leitner Levente és a Telepot Galéria közös munkája, a VIP, iszonyatosan zseniális volt; egy 30 négyzetméteres dobozban lehetett szuperexkluzíve partizni, ahol mindig valaki más, kifürkészhetetlen szabályai szerint dőlt el, ki mehet be, de természetesen mindenki lefizethető volt.Született néhány alkotás a Fiatal Írók Szövetsége és a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület tagjainak közös projektjéből is, érdemes belelesni a projektbe itt!

Érzésre a fesztivál szellősebb volt, mint a korábbi években, pedig az új helyszíneknek is köszönhetően (pl. a Nádas kempingbe tett Auróra színpad) megemelték a látogatószámot 3500-ról 4000-re, ám a teltház tábla nem került ki hétvégén sem. A dolgozók még mindig szuperaranyosak, a közösségi és művészeti légkör csábereje sem csökkent, a bulik pedig (a hideg ellenére is) karcolnak, ahogy kell. A fesztivál érezhetően átalakulóban van, és egy kicsit talán szedett-vedett is volt az előző évekhez képest., de ez jó eséllyel annak köszönhető, hogy a csúfos Aurórás történet nyomta rá a bélyegét az utolsó simításokra. Őszintén együtt érzek velük. Mindezekkel együtt a Bánkitó (és a falu, a tó a fesztivál körül) még mindig az a semmivel össze nem hasonlítható hazai fesztivál, ahogy megszerettem évekkel ezelőtt. Találkozunk jövőre is!

Décsy Eszter
fotók: Zsiga Pál

Korábbi Bánkitós beszámolóinkat itt találjátok!

Megosztom.

Comments are closed.

Mielőtt másnak is eszébe jutna…

Kövess minket facebookon!