Archív

Pirosbetűs ünnepnapként tartottam számon a koncert napját a kis naptáramban, ugyanis jó 6 éve láthattam utoljára a Mastodont a szegény megboldogult Hegyalja Fesztiválon. Bár arról a koncertről, ha ütnének, se tudnék mondani egy számot se, mégis, összhatásában eléggé meghatározó élmény volt számomra. Mindezek után azért kicsit félve mentem el, hogy vajon ez után a koncert után is megmarad-e az a varázs, amit akkor vontam a banda köré, vagy kegyetlenül leomlik a máz. Feszültség a köbön.

Az estét, ahogy az lenni szokott, vendégzenekar nyitotta meg; soha nem irigyeltem az vendégzenekarként eufémizált előzenekarokat, de azért mindig drukkolok nekik, jelen esetben ezt az Ørdøgnek tettem. Igazából nem az én zenei világom, viszont azt kétségkívül el lehet mondani róluk, hogy tisztességes mennyiségű érdeklődőt sikerült maguk köré vonni, ami az új korongjuknak, az idén megjelent Sötétanyagnak tudok be, ezek szerint egyre jobban kezdenek beivódni a köztudatba, jó értelemben véve, nyitva a popularitás felé.

Vörös Andrisék jöttek, odacsaptak, majd megköszönték a lehetőséget, és felkonferálták a hamarosan kezdő Mastodont. A nap lement, a küzdőtér megtelt, a pultoknál az utolsó pillanatos “4 korsó sört kérek” mondatok is elhangzottak, mindenki várt. És egyszer csak, minden külsőségektől mentesen berobbant a Mastodon, Troy Sanderssel és külön életet élő sörényével az élen, rajta egy Hungary feliratú foci(?) mezzel. Kezdésnek mindjárt a nemrég megjelent anyaguk, az Emperor of Sands nyitódalát, a Sultan’s Curse-t vették elő.

A setlist gerincét egyébként – nem meglepő módon – a most megjelent albumuk adta, arról szinte az összes komolyabb tételt bemutatták (Precious Stones, Ancient Kingdom, Steambreather, Roots Remain, Sultan’s Curse, Show Yourself). Tapasztalatból, egy lemezbemutató koncert könnyen el tud menni kínlódásba, mindenki a régi számokat várja, az újak már nem az igaziak vagy még nem ismerik, és ettől görcsös lesz az egész. Szerencsére a Mastodon olyan albumot rakott le, amivel láthatóan a közönségből mindenki tudott azonosulni, a Show Yourselfet már együtt énekelte velük a tömeg.

Remekül játszottak a számok sorrendjével, Troy, Brent, Brann is mikrofonhoz jutott kellő mennyiségben, azt meg zseniális húzásnak találtam, hogy egy-egy ikonikusabb szám után az albumon következő számmal folytatták, ezzel egy pillanatra sem kizökkentve az embert a varázslatból. Az új album számai mellett komoly hangsúlyt kapott a 2006-os Blood Mountain (The Wolf is Loose, Crystal Skull, Circle of Cysquatch). Nekem ez az album nagy kedvenc, szóval hatalmas piros pontot kapnak a képzeletbeli ellenőrzőfüzetükbe a Bladecatcherért, ami az elborultságával nálam a top ötben van. Lassabb, gyorsabb számok váltogatták egymást, ezzel adva egy lüktetős-hullámzós dinamikát, amihez olyan vizuált rittyentettek, hogy sokszor nem tudtam levenni a szemem róla. Aki ismeri a Mastodon képi világát, annak nem kell ecsetelni azt, amikor bolygók között utazó kígyóisten lángoló lovon megérkezik a polipok fogságában levő zikkuratba egy lávató partjára, amiből démonok törnek fel. Egyszóval lebilincselő volt.

A közönség inkább elszállós volt, mint szétpörgő, de egy Mastodon koncerttől nem is nagyon vártam volna valami cséphadaró pogót, wall of deathet vagy mosh pitet, sokkal inkább jellemző volt a derékból bólogatás (gyk. homlogatás), és az átszellemült léggitározás, aminek én is lelkes művelője voltam.

A halálpontos játék, a jó hangosítás, a profi setlist és az elképesztően igényes vizuál megint adott nekem egy pár évre elég Mastodon koncertélményt. Aki a cikk elejétől kezdve izgult, hogy vajon megmaradt-e a máz nekem a bandán, az már nyugodtan felsóhajthat, ugyanis kicsit átalakulva, de még mindig ott a gyermeki csodálat az arcomon. De ez a változás szükségszerű, sőt, mi több, jó irány, ez az, ami a Mastodonnak zsigeri szinten megy. Le a kalappal.

Pusztai Ádám
fotó: Zsiga Pál

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a tavasz.

Kövess minket facebookon!