Archív

Tegnap este húsz év után a Foo Fighters visszatért Magyarországra, hogy letarolja a Papp László Aréna komplett közönségét, és örök emléket adjon. Ott jártunk a koncerten…

Mint olyan sokan mások, én is Nirvana-pótlékként kezdtem Foo Fighterst hallgatni kicsit orrfennhordva és kicsit megkésve, de akkor még amúgy sem lehetett sok fogalmam arról, hogy bizony az akkor még “Nirvana egykori dobosából” (akkoriban mindenki név nélkül, csak így emlegette) Dave Grohl, korunk egyik legnagyobb és legsokoldalúbb rockzenésze lesz. Az első találkozásunk Big Me volt az első a VH1-on, ebből persze még nem igazán lehetett előre sejteni az előbbi állítást. Az is bőven elkerülte a figyelmemet, hogy a Foo Fighters 1997-ben fellépett a Szigeten, én két évvel később (12 évesen) jutottam ki először a fesztiválra. De mire a 2002-es One by One megjelent, már menthetetlenül rákattantam “Grohl új bandájára”, ami ezzel a lemezzel vált végképp A Foo Fighters-zé, és kezdtem elhagyni a nirvánás epitheton ornanst.

Érzésre nagyjából itt is kezdődött a Foo Fighters eddigi legerősebb korszaka, az én Foo-háromságom; One by One (2002.), In Your Honor (2005.) és az Echoes, Silence, Patience & Grace (2007.). Innen már “csak” a csúcson kellett maradniuk. A 2011-es Wasting Light ehhez pont elég volt, a Sonic Highways (2014) pedig a hozzá készült HBO-s sorozattal lett igazán különleges és rocktörténeti. És, ha jól sejtem, hamarosan újabb lemez érkezhet, a hónap elején megjelent új dal, a Run legalábbis ezt sejteti. De a lényeg; meg sem tudom számolni, hány olyan dalt írtak, amiért a fél karom odaadtam volna, hogy élőben láthassam, és végre eljött a napja ennek is.

Reggel azon kaptam magam, hogy nem találom a helyem, és ez a nap folyamán csak erősödött, és mire a Papp Lászlóhoz értem, olyan izgalomban voltam, mint egy tinilány. Ahogy besétáltunk az óriási csarnokba, egészen kicsinek éreztem magam. Már javában játszott az előzenekar, a God Damn, akik enyhén szólva sem fogtak meg. A zene rendben volt, de nem volt benne egyéniség, sem szív, az ének meg közepes, nem is nagyon tudtam figyelni rájuk. Persze, jórészt azért sem, mert akkor már semmire nem tudtam figyelni azon kívül, hogy “jézusomfoofighterskoncertenvagyok”. Befejezték, megköszönték, közepes taps alatt levonultak, majd egy tucat road pakolászott a színpadon. Elég jó helyen álltunk, nagyon közel a színpadhoz, innen már el nem mozdulhattunk. Roppant optimistán azt gondoltam, ekkora stábbal csak néhány perces lesz a szünet, de csak vártunk, és vártunk, és vártunk, és…

… és lekapcsolták a fényeket, és egyszer csak ott állt az egész zenekar, és minden maszatolás nélkül elkezdték az Everlong-ot. Iszonyatosan erős kezdés! Az egyik kedvencem. Azonnal mindenki ugrálni kezdett. Itt még nem tudtam figyelni, teljesen elragadott a dal, de az utána következő Monkey Wrench, Learn to Fly kombónál már ledöbbentett, mennyire iszonyatosan jól szólnak élőben, mennyire profi, mennyire pontos, és mennyi energia, lélek van ezekben a dalokban, még ha régiek is. Jött persze egy relatíve új is, a Something from Nothing, ami szerintem a Sonic Highways legjobb dala. A számok sorrendjét kezdtem elveszíteni egy idő után, hihetetlen volt az, ahogy működtek élőben, és csak átadtam magam annak, ahogy körülölel a dobok lüktetése, ahogy visz a gitárok húzása, ahogy Grohl üvölt bele a világba. Szubjektív listám: Pretender, All My Life, Times Like These, Skin and Bones, My Hero – rengeteg volt a szuperkedvenc.

MTI Fotó: Mohai Balázs

Grohl sokat poénkodott azzal, hogy ha szeretnénk, akkor addig játszanak, míg csak bírják. Meg azzal, hogy hát húsz évbe telt, míg visszajöttek hozzánk, de megérte, és húsz év múlva jönnek megint. Na, jó, tizenöt. És így lefelé. Sokat beszélt a dalok között, a legtöbb számban is volt némi megszakítás. Ezekből nekem kicsit sok volt. Persze, így utólag visszagondolva, kurvára nem bírták volna sem ők, sem mi a közel két és fél órás koncertet. Két és fél órás! Az annyi mint két átlagos koncert egymás után. Sok. Azaz, persze, kevés, meg érzésre én másfél órát tippeltem, olyan gyorsan vége lett. A koncert dinamikája is úgy volt összerakva egyébként – többnyire egy gyorsabb dal után egy lassabb jött -, hogy ne fáradjon ki mindenki. Hát, amíg tartott, nem is éreztem, hogy már alig állok a lábamon az ugrálástól, énekléstől.

MTI Fotó: Mohai Balázs

A koncert legvégén, közvetlenül az új klipes Run után egy másik vadiúj dalt is játszottak, ha jól emlékszem Sunday Rain volt a címe, ráadásul a dobos, Taylor Hawkins énekelte. Megdöbbentően jó hangja van (énekelte a Cold Day in the Sun-t is), amellett, hogy elképesztően energikus és pontos dobos. Élmény volt nézni, ahogy játszik. Az új dalon pedig ledöbbentem, elképesztően zseniálisan szólt, iszonyat húzások vannak benne, kicsit blues-os és sötét hangulatú, hömpölygős darab. Zárásként a két nagy kedvencem egyikét (a másik, a Stranger Things… kimaradt a setlistjükből) kezdték játszani, amire nagyjából az első gitárpendítésnél rájöttem, és ott helyben azt hittem, megáll a szívem. Peti felemelt, és az egész Best of You-t premier plánban nézhettem, énekelhettem, tombolhattam végig, elszorult torokkal, és akkor megértettem a régi Beatles videókon az első sorban sírva sikító lányok könnyeit. Merthogy, valami olyasmi szállt meg engem is. Konkrétan nem hittem el, amit történt akkor éppen.

A Best of You-val el is köszöntek. Még vártunk egy kicsit, hátha lesz ráadás, de egyből pakolni kezdték a színpadot, meg igazából, hova várjunk még ráadást két és fél óra után? Persze, mindenki tudna sorolni még egy tucat dalt, amit játszhattak volna, de ahogy érzékeltem, igazi hiányérzete senkinek nem volt. Nekem sem. Már csak azért sem, mert még mindig küzdöttem azzal az érzéssel, hogy nem hiszem el, ami történt. Mondanám, hogy ne kelljen még 20 évet várni rájuk, de bármennyi is legyen, én megvárom. Ezért az élményért megéri.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a nyár.

Iratkozz fel, hogy ne maradj le semmiről!