Archív

Szarkasztikusan megidézett grunge-korszak egy kompakt kis EP-n – megjelent a Alone in the Moon harmadik korongja, a Glamour Grunge.

Egy 2012-es EP után 2015-ben jelent meg a Collection of Great Generational Anthems, ami az Alone in the Moon első nagylemeze volt, és büszkén vállaltuk a lemez premierjét. A korong ugyanis nemcsak erős, hanem érezhetően sokáig csiszolt, formált, kemény koncepció mentén felépített lemez volt. A srácok, név szerint Várhidi Adrián (ének, gitár), Simon Zoltán (basszus) és Menyhárth Balázzsal (dob) ösztönös egységet alkotnak, és egy valamit biztosan nagyon éreznek; hogy mi is az a grunge. Értik ezt a stílus klasszikus értelmében, és értik ezt a jelenben is, amit esetükben, ha alkothatok szavakat, progresszív grunge-nak hívnék. A Collection of Great Generational Anthems erre nagyon jó példa volt. A grunge veleje és energiája iszonyatosan átjön náluk élőben is.

Nagyon értékeltem az ’15-ös albumnál, hogy koncepcióban gondolkoztak, ami manapság egyre ritkább. Innen a “progresszív” jelző is. Meg is ígérték anno, hogy innen már csak nagylemezek sora következhet. Aztán tavaly megkapták a CSTP induló zenekaros támogatását, és mégiscsak – általuk hatszámosnak nevezett – kislemez lett belőle, ami valójában 6 dal és 4 átvezető trackecske. Múlthéten be is mutatták élőben az A38 kiállítótermében. A koncerttel kapcsolatban Csóté Zoltán egysoros kritikáját érdemes ideemelni: “Ettől a rifftől majdnem felraktam anyám a Vaterára eladni.”

fotó: Zsiga Pál

No, de nézzük is, milyen lett ez a hatszámos “nemcsinálunkEPt” kislemez.

“A Glamour Grunge névre keresztelt felvétel hangulatát leginkább a részeg huszonévesek beszélgetéseinek szélsőséges érzelmi kitöréseihez lehet hasonlítani.” – állítja az EP-ről a zenekar.

Először is, EP-hez képest nem is olyan rövid a maga 26:32 percével. Nem voltam nagyon meglepve, az előző lemez is kifejezetten hosszú volt. Indításnak ott a beszédes című 27, amiről nem lehet nem a 27-esek klubjára asszociálni. “Szép magyar kesergő önpusztításhoz”, ahogy ők nevezik. Nagyon tipikusan grunge dal, erősebb, hangsúlyosabb basszusokkal, lassú, már-már stoneresen hömpölyög. Nem tudok elmenni a szarkazmusa mellett. A Luch Hunter zörejei után jön a The Jury, ami szerintem a leg aloneinthemoonosabb a lemezen. Ahogy a 27, ez is nagyon egyszerű szöveggel dolgozik, de annál lendületesebb és rövidebb is. A Daily Private Minutes c. átvezetőn kuncogtam egyet, ezután jön a #MyLifeIsBetterThanYours. Még lendületesebb, mint az előző, kicsit könnyedebb is. A szöveg nekem erősen behúzta Manson The Beautiful People-jét, a zene meg inkább egyszerűbb, tisztább rock vonalán mozog. Talán túl könnyed. A következő Be a Woman!-ről indításáról pedig a Breed (Nirvana) ugrott be még sokadik hallgatás után is. Nem túl szerencsés áthallás, kicsit keményebb dalt vártam, de könnyedségben a #MyLifeIsBetterThanYours-zal állítható párba, de a gitártéma viszont (pl. 2:10 környékén) kifejezetten bejön, fülbemászik.

A Body Police már keményebb vonalra vált, és nagyon jól teszi. Ez is erősen aloneinthemoonos, erről is eszembe jut az előző lemez, ezt megint csak pozitívumként mondom. A szövege eggyel összetettebb, mint a többi dalnak, ennek ellenére ennek az énektémái tetszettek a legkevésbé; az odamondogatás lehetne keményebb, a dallamosabb énekkel pedig túl nagy a kontraszt. Itt viszont hangsúlyosabbak a dobok (tamok), ami viszont kifejezetten jól áll ennek a reszelősebb számnak. A záró Recluse-nál visszatér az egyszerűbb szöveg, az urbanizmusból való kiszakadás egyszerű képe, szintén tömény szarkazmussal átitatva. Ez a leghosszabb tétel, zeneileg nagyon szépen van kibontva a 8 perc alatt, kicsit elszállósabb, stoneresebb a többinél, egy-két ponton blues-os regisztereket is behúz, de nem szakad el teljesen az alap grunge-os vonaltól. Jól áll benne az az úszós gitárhangzás a 4. perc környékén. Mindközül ez tetszett a legjobban.

Alapvetően elég jól összerakott dalok, annyi, amennyi kell, sem több, sem kevesebb. Szövegileg az egész EP nagyon megmondó akar lenni, nagyon egyszerű szövegekkel, ezt a megmondóságot viszont megmenti a vélhető szarkazmus, így pedig igenis megállja a helyét. A legnagyobb erősségei a kezdő, és főleg a záró tétel, de érdemes újra és újra hallgatni az egészet, az átvezető szösszenetekkel együtt, amik amúgy megakasztják a lemez egységét, de poénnak nagyon jók.

Még több Alone in the Moon cikk itt,
Alone in the Moon a facebookon

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Mielőtt másnak is eszébe jutna…

Kövess minket facebookon!