Archív

Szép napnak ígérkezett a szerda, és egy indokolatlanul korai ébredés és vadul végigmelózott munkanap után már nyargaltam is haza, hogy ledobjam a cuccomat és rohanhassak a Barba Negra Track-be. Mivel mindkét zenekart meg akartam nézni, végül az evést ki kellett hagynom így némileg kapkodva és korgó gyomorral indultam, az alacsony vércukorszintemet azonban ellensúlyozta az izgalom, mert bizony az volt rendesen. Picit tartottam is tőle, hogy mi lesz, mert ha egy bulit ennyire várok, akkor fenn áll a veszélye, hogy a zenekar alulmúlja az iránta támasztott (néha irreális) elvárásaimat. Van, hogy tisztességes koncerteken húztam a szám ilyenek miatt.

No de, rövid gyaloglás után megérkeztem a Track-be, jegyváltás és sörvásárlás után már rá is zendített az Omega Diatribe. Hogy megérte-e szkippelnem a vacsorát a srácok miatt? Abszolút. A ritka esetek egyike amikor az estéhez a vendégzenekar is hozzáad. Becsületesen feltálalták az előételt a szép számban jelenlévő, de picit talán indifferens közönség számára. Bár a hangosítás most is hagyott kívánni valót maga után (mintha ez már koncepció lenne előzenekarok esetében), a zsére hangolt gitárok pengén szóltak, a mögöttük precízen zakatoló ritmusszekció pedig végig sínen tartotta a vonatot. Az urak megtanulták és hiba nélkül mondták fel a metálházit, öröm volt látni, hogy ilyen zenekarok képviselik hazánkat. Egy dolgot azért mégis megemlítenék… Szerintem baromi jót tenne a zenének több változatosság, dinamika és dallamok kihangsúlyozása (néha hallani véltem szólisztikus témákat, de ezek elvesztek a többi hangszer között) és – igen, tudom, hogy ez totál gáz, kövezzetek meg – egy kis ének is elférne. Szép volt fiuk!

Az utolsó dal felénél kislisszantam egy második sörért, hogy a következő koncertet az előre kinézett, hangosító pult előtti szpotról tudjam nézni és ne menjen el az időm a helyezkedés kárára. Meglepően egyszerűen tudtam ezt megtenni és még kellemesebb csalódás volt, hogy a koncert alatt is ott tudtam maradni úgy, hogy nem nyomtak agyon vagy könyököltek meg. Igaz nem is volt túl energikus a közönség, a lelkesedés leginkább a szolid bólogatásban és a sűrű metálvillázásban, valamint tapsolásban merült ki. Nem volt para, de azért ennél bulibb szokott lenni a hallgatóság. Lement pár viccesen stíluson kívül eső bemelegítő nóta, majd pontban fél kilenckor – még szinte világosban – belecsapott az este főattrakciója.

***Kedves olvasó, innentől kezdve ez egy élménybeszámoló lesz, ugyanis a kezdést követő másfél órát lehetetlen volt máshogy felfogni, mint élményt.***

Tehát elindult a koncert. Mit elindult? Te jó ég! Minden tiszteletem a Track színpadépítőinek, hogy a berendezés a helyén maradt, ugyanis a Gojira akkora elánnal csapott a húrok közé, hogy az első fél nóta alatt csak bámultam, mint aki életében először van rock koncerten. Ekkor még nem volt tökéletesen belőve a hangosítás, de ez cseppet sem vett vissza az élményből, mert olyan energiával ment le az első két dal, hogy az agyamnak frankón időbe tellt alkalmazkodnia a történtekhez. Aztán a hangosítók kisilabizálták a dolgot és innentől kezdve nem volt megállás. A francia víziszörny teljes erővel csapott le Budapestre és a kilencven perces ostrom egy mesterien megkomponált szónikus pusztítássá vált, minden felesleges sallangot nélkülözve. Nem, nem vagyok túl teátrális, tényleg ez történt. A Joe DuplantierChristian Andreu gitáros duó olyan pontossággal hozta a testvér Mario Duplantier dobos és Jean-Michel Labadie basszusgitáros által diktált, óraműpontosságú grúvokat, hogy néha percekig csak azt figyeltem, ahogy a két gitáros keze dolgozik (rossz az aki rosszra gondol). És hoztak mindent, mintha cérnán húzták volna! Ha énekelni kellett Joe tökéletesen váltott az ordibálás és éneklés között úgy, hogy ez egy pillanatig sem hátráltatta a hangszeres játékban.

A vezető hathúros témák az arcunkba voltak tolva, ami eszméletlen sokat dobott a koncerten, többek közt ezen két dolog miatt egy percre sem untam el magam az orbitális veretés közben, iszonyatosan bejöttek a vezető melódiák váltakozásai. A gitárok mellett azonban a ritmushangszerek is elképesztőek voltak. Egy-egy páros gitártémánál lehetett hallani, hogy mennyire jó igazolás Jean-Michel Labadie, akinek a bőgője egyedül is úgy tartotta a frontot, mint egy átlagos zenekarban egy egész ritmusszekció. De hát kérem, ebben a zenekarban nem sok átlagos volt. Mario a dobos a legkevésbé. Itt is bőven átlagon felül teljesítet a banda. Viszonylag sokszor érzem manapság, hogy a metáldobosok precízek és pontosak, de hiányzik az igazán combos csapkodás. Itt viszont olyan tökös húzása volt a dobnak, hogy öröm volt nézni és hallgatni is.

És itt ki is térnék kicsit a látványra. Állat volt. Végig váltakozó fények (hozott a zenekar is extra világítást bőven) és videók a háttérben, füst, minden ami kell. A zenekar és fényesek elérték azt, hogy másfél órán keresztül úgy kokettáltam a színpaddal, mintha az első sorban lettem volna (és ez nagyon ritka). Vissza a zenére. A Gojira talán legnagyobb erőssége azonban szerintem maguk a dalok voltak. Szemezgettünk bizony az elmúlt húsz év talán összes korongjáról, de legnagyobb részben az új – Magma – lemezről jöttek számok. Nem is volt baj, mert szerintem ezek szóltak a legjobban (no, meg az egyik kedvenc gitárriffemet felvonultató L’Enfant Sauvage). A szerzemények teljesen rabul ejtőek. Én végig azt kaptam tőlük, amit akartam. Minden zúzásra, breakdownra egy hangzatos gitár vagy énekdallam volt a válasz, nem vitték túlzásba, de az egész így élőben eljátszva… na, kimondom… művészies volt, a szó legpozitívabb értelmében. Menő. Úgy éreztem, hogy ez a zenekar képes bárkit meggyőzni, hogy a metál, tökös, szexi és mindenek felett szuperkúl. Ha pedig az ember füle már nem bírta, a zenekar tökéletes időzítéssel tolt egy visszafogottabb, köztes instrumentális betétet, megadva ezzel a szinte tökéletes ívet.

Egy ponton még Mario is elgitározott/”énekelt” egy dalt nekünk. Vicces kis elem volt az előadásban, jó volt látni, hogy a teljesen epikus hangulatúra vett koncertbe is belefért egy kis lazaság.  Amikor pedig már kezdett mindenki fáradni, akkor a srácok dolgukat jól végezve levonultak a színpadról. Ezzel persze még nem volt vége a shownak, visszahívtuk őket. Jöttek is. Sajnos a visszajövetel sikerült szerintem a leggyengébbre. Egy funkciótlan és nem is annyira jó (bocs Mario) dobszóló után egy Sepultura – Territory-t kaptunk ráadásnak. Én speciel meghallgattam volna inkább két saját szerzeményt, de a közönség láthatólag értékelte a feldolgozást. Mentek a seggig érő hajakból rögtönzött helikopterek ezerrel. Aztán Jon Duplantier egyszer csak azt mondta, hogy „Ok, we are done here.” Biztosítottak minket, hogy hamarosan újra találkozunk, elmondták mennyire imádták a közönséget (vicces volt, a zenekar mindegyik tagja külön-külön is megerősített ebben minket), majd úriasan távoztak. Egyébként mindamellett, hogy zseniális zenészek, nagyon szerethető figurák is. Minden megnyilvánulásuk szimpatikus volt és, ha jól vettem észre, be is lopták magukat kicsiny hazánk gyermekeinek fém szíveibe.

A Gojira egyike azon kevés zenekaroknak, akik képesek albumról albumra nőni, zeneileg és mentalitásban is feljebb lépni, és ez a fejlődés élőben is érezhető. Legutoljára két éve Stockholmban láttam a zenekart élőben és – a borzalmas hangosítás ellenére – már akkor is megvettek, a tegnapi performansz bizony minden tekintetben erősebb volt. Egy olyan lenyűgöző formációt láthattunk, akiket nem érdemes mással, csak a szakma legnagyobbjaival egy lapon emlegetni és ezen véleményemet akárkivel szemben szívesen megvédem. Aki nem volt ott, hibázott, kimaradt valami egészen csodálatos és varázslatosból. Abból ahogy egy francia progresszív/extrém metál zenekar bebizonyította, hogy aki azt gondolja, hogy a rákendroll halott, annak a leghalványabb fingja sincs mit beszél.

Farkas Balázs
fotó: Radó Norbert – in-visible / BNT

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a nyár.

Iratkozz fel, hogy ne maradj le semmiről!