Archív

A tavalyi esős gumicsizmás Bánkitó után idén nagy reményekkel, időjárás előrejelzést duplán csekkolva indultam neki a Nógrád megyébe vezető kanyargós útnak. Szinte, mintha már hazajárnék. A csodaszép napraforgótáblák és dombok között kibukkant a tó, júhét, itt a Bánkitó 2017-es korrupció edisön.

A korai érkezés nagy előnye volt, hogy a kedvenc sátorhelyem még érintetlenül várt rám. Nagymelegben pakolás, aztán végre egy jó hideg fröccs mellett megnyugvás. A szerdai, nulladik nap még csak félgőzzel üzemelt, néhány koncert volt csak a rikító narancssárga programfüzetben. Az első dolog, ami feltűnt, hogy jóval kevesebb sörpad és asztal van a fesztiválon, ami egy idő után kicsit kellemetlen, azért néha jól esik leülni és beszélgetni. Persze, fesztiválon erre a fű is alkalmas, már, ha nem esik.

Estefelé inkább az S*10 környékén kolbászoltam, egyre több ismerős arc bukkant fel, és itt volt egymás után három koncert is, amibe szerettem volna belelesni. Az első a Ghostwarrior, a titokzatos pesti chill-ambient DJ kétórás elszállása volt. Inkább kellemes, háttérben hallgatós volt, mint odafigyelős, és bevallom, egy darabig azt hittem, elmaradt a fellépés és csak valaki benyomott egy jó tracket. Utána S O N Y A jött, akiket már többször is láttam, hallgattam. Nemrég egyébként basszus fronton beszállt a zenekarba TD, akit a (Vittula mellett) No Eves-ből is ismerünk. Nem tudom, hogy csak nem szoktak-e még össze teljesen, vagy csak ritkán játszanak élőben, de ennél a koncertnél láttam már jobbakat is tőlük. Épp befejezték, jött az átállás a Shell Beach-re, amikor megérkezett a beígért eső. Így akarva-akaratlanul is a színpad sátorteteje alá menekült mindenki, aztán leszakadt az ég, úgy zuhogott, hogy ki se lehetett látni. Na, nem mintha amúgy az esőt néztem volna, amikor a színpadon meg ment a post-HC. A ponyvatetőben meg csak gyűlt az víz, lassan egyre nagyobbra nőtt a tető tőgye, amit két szervező rudakkal próbált kipiszkálni. Mikor sikerült nekik, akkora tapsot kaptak, mint maga a zenekar.

Csütörtökön a nap jó részét a tóparton pihengetve töltöttem. Kipróbáltam a lángosburgert, ami egy kicsit édeskés, közepes méretű lángosok közé csapott húspogácsa (picit több fűszer belefért volna), rukkola, grillezett kápia paprika és juhtúró kellemes kombinációja volt 1450 Ft-ért. Tetszett, de a fesztivál bejárata melletti sajtburgeres vitte eddig a pálmát; különféle rántott sajtok izgalmas ízkombókban kínálják magukat (1300-tól 1600 Ft-ig), és egy olyan sajtmániásnak, mint nekem, ez maga a mennyország. Idén egyébként új színpad is került a fesztiválra, talán az S*10 méretének csökkenése hozta magával, talán csak rájöttek, hogy a hangulatos Nádas kemping is kíván valami többet, de oda került az Auróra színpada. Itt játszott a Mayberian Sanskülotts és a Gustave Tiger között a Black Bartók. Míg az első kettőt továbbra sem tudom a megfelelő helyre tenni a pesti zenei palettán, a Black Bartókot kifejezetten élveztem; jóféle kis rock and roll jóféle kis elektronikus alapokkal.

Az este igazán nagy meglepetése, és egyben a legjobb momentuma is az Északi színpadon volt; egyenesen Izraelből érkezett az A-Wa, akiknek a létetézéséről sem volt azelőtt a leghalványabb fogalmam sem, merő véletlenségből vetődtem oda, de komolyan azt éreztem, hogy megtaláltam az új aktuális kedvencemet. Három énekeslánnyal jóféle jemeni folk és elektro és hip-hop keveréke, amire szinte az egész fesztivál együtt bulizott. Rengeteg stíluselem keveredett a zenéjükben, mindeközben iszonyatosan misztikus és energikus koncertet nyomtak, csak pislogtam volna, ha nem táncolom végig.

A tegnapi napra már jóval többen érkeztek, és bármerre mászkáltam, egyre szembetűnőbb lett, hogy a fesztiválközönség nagyon lecserélődött. Szinte teljesen eltűntek a családok, kisgyerekeket sétáltató mezítlábas formák, bárhol elalvó és bulizó bánkitósok, a kutyák száma is erősen megcsappant, ezzel egyenes arányban csökkent az érzés, hogy itt bizony mindannyian egy helyre tartozunk. Lett helyette egy rakás hipszter, madáchteres, ignorantos, arcoskodó forma, mint a legtöbb hazai fesztiválon. Úgy érzem, a Bánkitó két éve volt a csúcson, és azóta lehet, hogy leszálló ágban van. De mielőtt igazán vészmadárnak hangzanék, le kell szögeznem, hogy még mindig erősen az egyik legszimpatikusabb fesztivál az országban, legfőképpen az egyéb, nem zenei programok miatt; a színháztól az irodalmon át a képzőművészetig. Meg, hát, hova is temessem, még hátra van két nap, érhetnek még meglepetések bőven.

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Megosztom.

Comments are closed.

Mielőtt másnak is eszébe jutna…

Kövess minket facebookon!