Archív

Az Okja első blikkre egy 21. századi E.T. sztori is lehetne, esetleg Tilda Swinton legújabb elharapódzott sminkszobás látogatása vagy Jake Gyllenhaal egy hiperbolikus alakítása, de ahogy Bong Joon-Ho legutóbbi filmje (Snowpiercer), az Okja is arra hivatott, hogy feltárja előttünk nem csak a kapitalizmus destruktív hatását fizikai környezetünkre, de az éghajlatváltozás okozta osztályharcokra is a húsfogyasztás és a tömegtermelés kulturális és környezeti kivetülésén keresztül.

A történet középpontjában Mija (Ahn Seo-hyun) és egy génmódosított szupermalac, Okja kapcsolata áll. Az idilli kötődést két erő igyekszik szétfeszíteni, az egyik Tilda Swinton agrokémiai szupervállalata, a másik pedig Paul Dano Mr. Robot-ra hajazó környezetvédelmi aktivista csoportja, az Animal Liberation Front.

A film vezérfonala a túltermelésre való ráébresztés mellett valószínűleg a nyelvi és kommunikációs különbségek között fut. Mija ugyebár csak Koreaiul ért, ezért első sorban K (az ALF egy tagja) fordít neki, ami aztán a fő konfliktust is okozza, hiszen hiába sikerül még Szöulban kimenteni Okját a Mirando vállalat fogságából, a patrióták terve szerint visszaadják a malacot korábbi fogvatartóinak, hogy később belülről tudják megsemmisíteni a vállalatot, már az USA-ban. Mija nyilván mást sem akar, csak visszavinni Okját a hegyekbe, de K (Steven Yeun) ezt a saját ügye érdekében rosszul fordítja vissza Jay-nek (Paul Dano).

Az ezt követő jelenet talán még érdekesebb, amiben a felszabadítók egymás után hagyják el a járművet, K lesz az utolsó, aki kiugrik. Mielőtt ő is eltűnik, még odaböki Mijának Koreaiul, hogy: “Mija! Tanulj meg angolul. Az új ajtókat nyit majd ki előtted!”, de a felirat szerint azt kérdezi, hogy “How’s My Korean?”. Valójában ez a mondat így szól: “A nevem egyébként Koo-Soon-bum”. Ez valószínűleg csak annak tűnik fel, aki mindkét nyelvet egyaránt beszéli. Tehát K hiába mondja azt, hogy MIjának angolul kéne megtanulnia (amit valójában biztos minden koreai diáknak lenyomnak a torkán az iskolában), úgy tűnik, nekünk kéne megtanulnunk koreaiul.

A rendező K szerepét kifejezetten Yeun-ra írt, hiszen ő az az amerikai-koreai színész, aki beleillik a megtestesíteni kívánt képbe. Egy második generációs letelepült, aki még töri a nyelvet, de már nem teljesen övé a koreai sem (talán ezért fordították le így a How’s my Korean mondatot), talán ezért hazudik a társainak Mija válaszáról is, hogy jobban befogadják az általa vágyott közösségbe.

úgy tűnik, nekünk kéne megtanulnunk Koreaiul.

A film végére Mija már megtanult annyira angolul, hogy az utolsó Tilda Swintonnak szegezett interakciója már angol nyelven zajlik. Még sem ez a leglátványosabb dialógusa a képernyő előtt töltött másfél órának, hanem Mija és Okja párbeszéde. Ők ketten végig egymás fülébe suttogott mondatokból értik meg egymást, és kétség sem fér hozzá, hogy valódi párbeszédről van szó, figyelmen kívül hagyva a faji és nyelvi különbségeket. A köztük lezajló beszélgetések a néző előtt rejtve maradnak, ami hasonlíthat Sofia Coppola Lost in translation-jének egyik utolsó jelenetére.

A rendező szintén becsempészett pár filmes és politikai utalást is, mint az Andrew Lincoln Igazából Szerelemben látott táblán beszélgetős jelenete, vagy Barack Obama és Hillary Clinton egy Fehér Házbeli képe, ahol Osama Bin Laden rejtekhelyét figyelik:

 

Bong egyébként kedvesen lebutította nekünk a mészárszék brutalitását, a körülbelül öt stadion méretű vágóhidak most pár vágóképben gyötörték csak a szemünket, mégis elég traumatikus és megterhelő volt látni az egymásra halmozott tetemeket. A jelenetek között szinte muszáj, hogy felmerüljön mindenkiben a gondolat, hogy állat és ember kapcsolata nem lehetett mindig ENNYIRE haszonközpontú.  Az Okja egy elfajzott, nem is annyira távoli jövőképet lefestő üzenete így remélhetőleg eléri a célját és megnyitja az első rést a kapitalizmus ránk nehezedő kőfalán.

Az Okja nem csak a nézőket, de a filmipart is megrázta, hiszen az idei cannes-i filmfesztiválon először induló Netflixnek valószínűleg ez lesz az utolsó megjelenése a francia filmfesztiválon, ugyanis a mozikban való megjelenésének napján már streamelhetővé szerette volna tenni a filmet, ezzel kivívva a koreai és francia sajtó egyhangú nemtetszését. Bong azzal magyarázta szándékát, hogy egy rendezőnek nagy lehetőség, ha egy moziban játsszák a munkáját. De ha valaki olyan szokatlan filmet forgat, mint én, valószínűleg nagyobb közönségre talál a PC-ken keresztül.

Minden rendező, aki a nagy filmgyárak között nem tudja megvalósítani vagy kiélni extremitását, a Netflix tárt karokkal fogadja.

Hiszen itt is ez történt: adott egy alaptörténet, ami mögé A-listás sztárokat, rengeteg pénzt és látványt pakoltak. A notóriusan konzervatív filmiparnak el kell fogadnia a Netflix velejáróit, és talán el lehetne képzelni hogy a hagyományos értelemben vett filmművészet és a Netflix vagy az Amazon által képviselt streaming szolgáltatások együtt is létezhetnek. A Netflixnek már nagyon kellett egy jó film, amivel szemben minden ellenállás gyerekes vagdalkozásnak tűnik. Ezt valósítja meg az Okja, amiben Bong és Jon Ronson (Frank) egyedülálló filmes víziója és epikus, őszinte alkotása olyan széles vigyorként terül el a filmipar arcán, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Buzás Lelle

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a nyár.

Kövess minket facebookon!