Archív

Néz rám a sátorhelyes fickó, akivel eddig egész kedélyesen elrötyögtünk azon, hányadik tizennyolcadikat ünnepelem csütörtökön: „Katlanszűznek tetszik lenni? Ez az első?” Hát, van ilyen, pedig a fesztivál idén tízéves, az ember meg kihagyta a kezdeteit.

Talán nem is baj; annál nagyobb örömmel konstatálhatjuk, hogy megmaradt annak, aminek szánták: szép, vidéki gyereknek. Nincs ebben semmi szégyen, végül is vagyunk például mi, Pestre kerültek, ki Zalából, ki Felvidékről, nem hiszünk a fancy tócsniban, és nem akarjuk, hogy a gyerek ne igyon kútvizet, meg ne tudjon aztán fára mászni. Nincs ebben semmi gejl romantika: azért közöttünk is ugyanazok a kazik forogtak anno, hallottuk, láttuk, olvastuk, meg nálunk is volt Háy-Peer-Térey-est kilencvenvalahányban – pont ez a hármas csúszik össze harmadika délután a Vylyanban -, csak nem mindenki jutott fel mondjuk, kicsit máshogy kattanunk. Ha más nem, a viccen kívül pokoli hőség, barátilag: katlanmeleg miatt jöhet morbidabb hasonlat is – az Ördögkatlan olyan otthonos, mint mindenki keresztjénél gyertyát gyújtani halottak napján. Több, kevesebb, de teljesen működik.

Működik, mert a koncertsáv bizony a programban a legkevesebb, színházi előadásra meg gyakorlatilag lehetetlen bejutni. Még a szervezők is csak mosolyogva csóválják a fejüket, ennyi, mit sem ér itt a sajtós karszalag. Ide láthatóan élni jön az ember erre a néhány napra. Kényelmesen reggelizni, random koncertekbe belehallgatni, végigsétálni az okos kiállításokon, levadászni egy-egy beszélgetést Csernobiltól zsidóságig és Aranyig; de ehhez az élethez hozzá tartozik az is, hogy olyan, mintha a nagyapámmal állnék le csevegni a főúton arról, hogy NB1-es focista is volt, építészmérnök, meg Katlan-alapító is, két gyereke van, egyik ez, a másik kettő az, Törőcsik hozzá járt disznót vágni, Öcsivel focizott, és mondogatja Viktornak, hogy. Az is, hogy olyan jól elbeszélgetsz a kovászról a pékkel, akinek a barátja volt a kisvárosod legjobb langallósütője, hogy a végén szeretettel a kezedbe nyom ajándékba fél vekni kenyeret. Meg az is, hogy a komoly áraméhség migránsaként a végén az ukrán udvarban találsz otthonra, ahol bálán ülve, szénaszagban, népdalokat hallgatva írhatod a beszámolódat a félhomályban. És látod, hogy ez jó.

 

Az első másfél napot Nagyharsányra szánom. Úgy tűnik, a fesztivál belesimult a helyi életbe, nem hiába lehet a helyi háryjános magánfolklórjának kulcseleme. Nem drágul hirtelen minden az egekbe, mert jönnek a gyerekek. Nincsenek a más vidéki városban be-becsúszó passzív-agresszív „latte NINCS” feliratok. Persze itt valószínűleg minden hétvégi hipszterről lefoszlik az esetleges felesleg, megszépül az egyszerűség. A focipályán sátrazok, este azt hallom a szomszédos, komplett lampionos chill zone-t a sátrak közé varázsoló társaság felől: „Lányok, pálinkát? Pogácsát? Sticklettit?” Reggel suttognak a szomszéd sátorban. Olcsó és jó a bor, tejföllel tolod a kenyeret, de kivonul persze a villányi borvidék és a környék street foodjának színe-java. Még latte is van, pláne jegeskávé. Minden egyszerű. Minden emberi. Mindennek elsősorban bája van. Hülyén hangzik végre a fesztiválokon egyre inkább beragadt miafaszvanozás is, felkapom a fejem, amikor a fesztivállal akarva-akaratlan együtt élő helyi így kommentál egy koncertet: „Ez nem siralmas, ez már szörrrrrnyü.” Így, rövid ü-vel. Nem tudok komolyan Darwin-díjon gúnyolódni, amikor a koncertek között logók és szponzorok helyett Painttel rajzolt térképet látunk a nagyszínpad felett, az aggregátor és a főkapcsoló helyének pontos megjelölésével, a háttérben Depeche Mode. Kikapcsolom a városi énem, kikapcsolom a nagyfesztivál-módot is, más a személyes tér, mások a standardok. Én pont nagyon otthon vagyok.

Otthon vagyok, és ezért nem kérem számon a sztárokat, vagy a sztároktól a nagyszínpadot. Aki sosem nőtte ki a stadionoktól való idegenkedést és minden túlhangosított dobot képes elfogadni egy jó fülledt klubkoncertért, valószínűleg érti. Megvannak a helyi törzsfellépők, mint a Rokokó Rosé, akiket kemény mag vár – nem feltétlenül őket választanám esti programnak egy pesti péntekre, de itt abszolút a helyükön vannak főműsorként az árokparton: csupa csaj, dallamos, korrekt, labdába se rúg mellettük az ötletszerűen társuló csörgődobos csávó. Trúságnak ezt nevezném, de nem lóg ki a mediterrán udvarban elcsípett random latinos sem; ülünk a fűben, végre valami szellő, végre 30 fok alatt, végre nem mi gyöngyözünk, hanem a fröccsös pohár falán a harmat. Az esti nagyzenekarok hozzák a megszokottat, csak éppen szabadtéri klubkiadásban. Óvatosan kell lépdelni azon a bizonyos határon, hogy ne üljön ki kis helyszínen a miskolcihakni-hangulat, és miután látta az ember a Fran Palermót vagy Péterfy Borit idén erre-arra, előre fél attól, mi van, ha rossz értelemben mennek le vidéki búcsúba. De nem, még az orfűi nagyszínpadra stadionlátvánnyal bevonuló Bori is jó prímás. Amit a színpad enged, meghagynak, hőséghez mérten nem fáradt, semmiképp sem karikatúra, ráadásul nagyon illik a fesztiválhangulatba, ahogy a hátam mögül felcsendül néhány lelkes „Pistiii! Pistiiii!” Ez van vidéken – kicsiben szokva, látott az ember próbát, na, rúgott be roaddal, na, szereti az egész pakkot. Ez a fesztivál az egész pakkról szól, mert biztos lehetne máshol jobb hangzás, meg háromszor olyan látvány, tűzijáték és konfettieső, csak hol lenne előtte egy adományért kirakott leves melletti csevej, a mezítlábas menza, a messzi múltból felsejlő árak, az éjfélkor is meleg betonon ücsörgés a koncerten, meg a lépcsősre faragott hegy reggeli látványa a sátrak felett.

Kellermann Viktória
képek: Kellermann Viktória

Az NKA – Cseh Tamás Program támogatásával

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu