Archív

Bódi Péter első regényére még a megjelenésekor csaptam le, és olvastam is el azonnal. Tetszett a bátorsága, közvetlensége. Most, öt évvel később újabb regénnyel jelentkezett, ezúttal egy másik szubkultúrát használva háttérnek. Elolvastam a Hipstert, és némileg elgondolkodtatott.

Korábbi interjúnkat itt találjátok!

A Hipster borítója a korábbi Szétírt falakhoz hasonlóan nagyon élénk piros színnel hívja fel magára a figyelmet. Ez nem véletlen, a történet alapjai (egy szubkultúra részletes ábrázolása) közös talajon nyugszanak, és, ha minden igaz, trilógiává is érnek majd. A regény főhőse, Bence, szeret szívni. Sokat, sűrűn. Fizetős szakra vették fel egyetemre, és hogy ezt valahogy finanszírozni tudja, elkezd füvet árulni, először csak piciben, aztán egyre nagyobb mennyiségben. Az ötlet legjobb barátjától, Kalitól származik, aki az elején lelkesen társul a bizniszbe.

Már az első néhány oldalon érzem, hogy Bódi stílusa, ami a Szétírt falakban ígéretes, de kissé kiforratlan volt még bőven csiszolódott az elmúlt években. Laza, gördülékeny, bátor, és választékosabb az első kötetnél. A hiteles narrációs nyelvet szinte végig tartja, a megszólaló karakterek is valós hétköznapi nyelven szólalnak meg. Egyedül az elején van egy-két nagyobb monológja Kalinak, ami már olyan mértékig túl modoros, hogy ember így akkor sem beszél, ha az direkte felvett póz. Ezzel amúgy a karaktert kívánta jellemezni, ami sikerült is, de egy-két ponton túlhúzta.

Az elejétől fogva foglalkoztatott a címadás, és a végére sem lettem meggyőzve arról, hogy valóban az úgynevezett hipszter szubkultúráról olvasok. A ruhamárkák (és a Ting Tings) folyamatos emlegetése számomra nem adta el a társadalmi réteg megrajzolását, inkább zavaró volt, mintsem lefestené a réteget. A hipszterség amúgy is nehezen megfogható, sokan sokfélét értenek alatta, de a szimpla márka-orientált álsznobizmusban semmiképp sem merül ki a jelenség, szerintem jóval többről van szó. A 111. oldalon egyébként egy belső monológ formájában kapunk egy “hipszter fogalommeghatározást” is a főhősünktől, ám ez a Kerouac-ig visszanyúló elitista gondolatsor inkább csak azt az érzést kelti bennem, hogy a szerző nagyon el akarta mondani, ő ismeri a szó eredetét, a főhős (vagy bárki más) ugyanis aligha gondolja így ezt végig magában, és a történethez sem tesz hozzá semmit. Ilyen céltalan belső monológ később is akad még, amik nem csak azért zavaróak, mert a karakter helyett a szerző magyaráz nekem, olvasónak, de túlzsúfolja információval és többnyire igen didaktikusak is.

A márkaneves családmegnevezések (pl. Globus család, Schwarzkopf család, etc.) szép húzás, jól végigvonul a regényben és igen beszédes a mai társadalomról. Meg poénnak is igen jó. Nekem mondjuk eszembe juttatta a Harcosok klubját végigkísérő “apu ez-vagy-aza-vagyok” frázist, de annyi baj legyen. Egyébként a regény stílusa is a hasonló vonalas irodalmi világot húzza be; főleg Welsh, de Bret Easton Ellis, Palahniuk, Bukowski vagy akár itthonról Totth Benedek debüt-regényének nyoma is tetten érhető. Alapvetően nem hiba vagy nem másolás ezt az irodalmi hagyományt követni, de akkor valami igazán keményet és odabaszósat kell írni. Itt, azt hiszem, nem sikerült. A történet valahol megmaradt ott, hogy egy 18 éves srác, aki az egyetem miatt parázik, reggeltől estig szív, kicsit dealerkedik, aztán el is van vágva a dolog. Nem azért nem tudtam azonosulni a karakterrel, mert nem vagyunk egy korosztály, hanem azért, mert a problémái semennyire nem váltak érdekessé számomra. Nem volt tétje a dilemmáinak, tetteinek, azaz a feszültség hiányzott a történetből, ami igencsak a felszínen mozog, ahogy maga a főszereplő is. 

A másik dolog, amin sokat gondolkoztam a regény olvasása közben (és itt a címhez is visszakanyarodnék), hogy szubkultúra bemutatása helyett inkább egy igen jól összerakott, bő propagandaszöveget olvasok a fű legalizációja mellett. A gond a didaktikussággal, propagandával van. Pl. a 196. oldalon kezdődő belső monológ vajon mit is szeretne? Engem, olvasót megtéríteni és meggyőzni, hogy a legalizáció jó? Ezt had döntsem el én magam, ott vannak a civil fórumok, ahova fordulhatok pro és kontra érvekért, egy regény meg “szórakoztasson”, ne keverjük a kettőt. És, ahogy néhány másik belső monológ, ez sem tett hozzá a történethez, csupán be volt ékelve, hogy a szerző valamit a számba rágjon, amit feltétlenül el akar mondani. Az egész könyv egy iszonyatosan erős állásfoglalás a fű mellett, és hiába esik szét a főhősünk élete, ennek a szétesésnek nincs súlya, és maga a főhős sem fogja föl. Persze, itt mondhatjuk azt is, hogy a regény valójában azt mutatja be, hogy a fű hogyan öli meg az önreflexiót és üresíti a személyiséget, de ezt valahogy mégsem érzem ki belőle igazán.

Mindezen negatívumok mellett mégis azt mondom, hogy a Hipster nem egy rossz regény. Maga a szöveg lazasága is megér egy dicséretet, de van benne jó néhány igen jó szófordulat, ami kifejezetten éles kritikája egy-egy társadalmi jelenségnek, vagy éppen nagyon is megnevettet. Ha nem is maradandó, egynyári Y generációs kalandregénynek kifejezetten jó és könnyed olvasmány, amivel érdemes elütni az időt a strandon két csobbanás között.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Csak a lájk ad erőt

és mindent lebíró akaratot!

Kövess minket facebookon!