Archív

Reggel hétkor még Nagyharsányban figyelem a Wombo francia cirkuszosokkal kiegészült csapatát, ahogy a Smack My Bitch Upra ropja a legkitartóbb tinikkel a verőfényben, aztán vacak hat óra utazással később már Káposztásmegyeren bámulok az esőbe, és arra gondolok, katlanszűzen érkeztem, aztán már megint elcsavarták a fejem. Merthogy a legkevésbé sem zavar, hogy rajtam még a lucska-mocska, eszembe’ sincs elereszteni. Ördögkatlan, második rész.

Az első részt itt találjátok.

Az ukrán udvarban hagytam abba – épp elszállt az áram, elnémult a dal, én meg, friss szerelmes, fittyet hányva mindenre, amit Nagyharsányban maradásról, meg az ukrán udvar iránti hűségről mondtam, nekiindultam, hogy egy órával később tíz év kihagyás után épp rossz irányba stoppolva egy Panyolára fesztiválházasodni igyekvő ifjú párnak magyarázzak a valami új – valami kölcsön – valami kék szentháromságról. Újabb három stoppossal később, immár programszerűen Kisharsány felé, megvalljuk egymásnak a sofőrrel, akinek amúgy esze ágában sem volt harminc kilométert furikázni rossz irányba vadidegeneket, hogy mindketten túl vagyunk a házasság utáni rebooton. De ilyen ez, cinizmusnak vagy ünneprontásnak nyoma sincs, a szerelem felülír tervet, vágyat, és csupa olyasmire vesz rá, amiről nem is álmodunk.

fotó: Mihály László

Mondjuk a Vylyan mustárszószos konfitált tarjája, az magamat ismerve épp sejthető volt, ahogyan az is, hogy lecsapok a villánykövesdi kiállításokra, önismereti útra indulok az iskolaudvaron, meg valamilyen okból aztán csak nem jutok majd el se Beremendre, se Pintér Bélára, sőt, egyetlen árva sorszámra sem leszek képes négy nap alatt lecsapni. Nagy szerep jut azonban a szerelemben a véletlennek: én például a Retró Olvasóliget ízesen anekdotázó gazdájától tudtam meg a bölcsészudvar Rocklitera kiállításának tövében főve a napon, melyik szabadtéri előadásokra fognak így is, úgy is beengedni. Aztán stoppoltam, fesztiválbuszoztam, vagy öt percig utaztam egy pazar piros Bzmoton is Villány-Villánykövesd viszonylatban kisfröccs-tarifáért, sőt, sétáltam teliholdnál Kisharsányból Nagyharsányba szláv démonokkal riogatva random spicces idegeneket, vagy lajtoskocsi tövében mosolygó katlanfutókkal szemközt Villány felé a korai kánikulában, és még így sem késtem le egyetlen nyamvadt akkordot sem. Mintha hozzám igazították volna a – remekül kommunikált – csúszásokat. Na, ilyen a szerelem.

fotó: Mihály László

Meg olyan, mint a k2 darabjaiban, akiket Nagyharsányból Kisharsányba, Kisharsányból Villánykövesdre követtem a szombati maratonon, hogy megtudjam, amit nem tudtam meg pénteken helyenként visítva röhögve, egy ponton a játszótér famozdonyában szorongva, fejemen piros pöttyös kiskendőben énekelve az Ahogy elképzeltem refrénjét Kölesék Faluturistáin. Kellett az oldódás, a pesti hétköznapok vizes vébéjének és a politikai szólamainak oldása-engedése, mert ide, ha valamiért, hát nem politizálni jöttünk. Hiszen itt még a helyi néppárt is jóléti, az alapító a Kiscsillagról posztol, és azzal hirdeti magát: nem politizál. Legyen. Ennél a „három kerékpárút keresztútjára felállított spirituális köcsögfánál” még ha a nagypolitika mozgatta is a negyvenes-ötvenes években a szálakat, az emberi történetek lesznek a legfontosabbak, és minden nevetéssel és balladisztikus szerelmi szállal is megrázóbbak bárminél, amit a hírekben olvashatnék éppen.

fotó: Mihály László

Igaz ez akkor, ha stoppolás közben boncoljuk magunkat tréfából kölcsönösen élve vadidegenekkel, ahogy akkor is, ha a hosszú hallgatásból idén visszatérő, a fesztiválon újra meg újra felbukkanó Peer Krisztiánt hallgatjuk a Vylyanon, nem is a 42 dalosított verseiben a keletnémet ízlésünkről, meg hogy nem szeretné, ha szeretnénk, hanem amikor nyilvánosan a kötet Zsófijának tetemére hívná a naplementében egy arrogáns ismerős. És ballada a k2-maratonon is, kulákszerelemmel, svábszerelemmel, kommunistaszerelemmel, mindenütt leskelődő ördöggel, aki aztán belebújik az emberbe, meg magával ragadja a legszebb lányokat. Villánykövesdről például Liszkát, a sváb lányt viszi az NDK-ba, hiába a családi árulás, hiába a kisbíró ígérete, hiába az otthon visszaadásvétele, hiába olyan veszettül szép az az ifjúság, vagyis schön az a Jugend, az éves műhelyekben a katlani falusiak igaz történeteire épített, előttük, nekik is eljátszott darabokból azt is megtudjuk, miért nem akad manapság, aki azért szabadkozna, mert magyarul beszél. Aki lemaradt a friss kaposváriak Rómeó és Júliájáról a Szoborparkban, valószínűleg még érdekesebb Julikat talált az egyetem veteránjait követve faluról falura.

fotó: Mihály László

Ahogyan zenében sem a nagyharsányi nagyszínpadon értek a legnagyobb meglepetések. Hiába lenne meg a „nagyok” piaca, amit a nappalis DJ és a Ha az életben fél völgyet bezengő, spontán párbaja is bizonyít az egyik afteren, a Quimby vagy a Kiscsillag tulajdonképpen csalódás volt, még ha a Halleluja így is visszarántott a focipályán felvert sátor édes napvégi vízszinteséből. Inkább volt felhő- és köldökbámulós levezetés, mint ünnep a Cohen-Cseh Tamás est is a Szoborparkban, pedig Lovasiékkal indított, hogy Németh Jucin és Kiss Tibin át az első óra végére Másik Jánosig jusson el; én mégis csak Alexander Balanescura kaptam fel a fejem. A tömeg nagyja szigorúan Kisharsány-Nagyharsány tengelyen mozgott esténként, a még bátrabbja Szoborparkból indítva, Nappaliban zárta a sort, ezért a nagyharsányi előzenekar Fran Palermo vagy a paloznaki Jazzpiknikre továbbszökő Qualitons már csak közönség híján is inkább tűnt jól összerakott bemelegítésnek, mint klubhangulat-pótléknak – pedig utóbbiban mégis csak ott billentyűzött Hegyi Áron is. Akkor már inkább Szabó Benedek borongósa, aki még a munkásságukban ritkán tapasztalható miafaszvanért is köszönetet mond, üdvözli a krokodilt, és bájos csavarra adva lehetőséget azon mereng, épp itt érezte először anno, hogy a zenéjük bárkit érdekelhet Pesten kívül – és semmi se változott.

fotók: Kellermann Viktória

Konferálás terén visszafogottabb, örvendetesen feszes volt viszont csütörtök este a hiperkarma, ahol már a Kérdőjelet is meglepő mocorgás fogadta, ismét csak bebizonyosodott, hogy a r’n’r 2000 minden vidékiek himnusza, hogy az új lemezt már csak a gitárszólók miatt is érdemes koncerten újra- és újrahallgatni, hogy üdítő a friss vizuál, viszont lehet, hogy kizárólag a Palya Bea-duett mentheti meg a 2015-ös FOO óta koncertvégi rituálévá fáradt Szelídecskét. Idén eddig a valószínűtlenül kellemes váci Vénégy Feszten leptek meg a legkellemesebben, amivel a 30Y is rehabilitációját is kénytelen voltam hosszú évek kínzó szkepszise után megkezdeni: tud ez még mindig rohadt dögös is lenni. Akár így, sámlizva, holdmelegről lírizálva, akár a Bezzeg a Kurvabeckek limitált kiadásában, azzal együtt, hogy persze nevet a közönség, ha előkerül, hogyan van, ha az ember a lemezéről kell leszedje a saját dala akkordjait.

A kedvenc zenei pillanat azért talán csak az marad, amikor az árokparton a szombati éjjeli szellőben – véletlenül nett keretbe zárva a beszámolót – megint csak elszáll az áram a Muzsik és Volkova végén, ők pedig leszállnak a közönség soraiba, és akusztik játsszák el az utolsó számot. Taps, felcsendül egy „kisszínpad!”, valaki erősítőt szerezne, többeknek csak még egy kellene, és bár engem rég meggyőztek Parkban, Instantban, Budakalászon és még hol nem, elégedetten konstatálom a lelkes közönség soraiban a szerelem születését. Helyes. Lehet, hogy én is megszerettem itt annyira, hogy fogom még a születésnapom a Katlanhoz időzíteni.

Kellermann Viktória

Az Ördögkatlan elejéről itt a beszámoló, olvassátok el!

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a nyár.

Kövess minket facebookon!