Archív

Ha valamiért vártam a fesztiválszezont, az bizony a tavaly megismert Malomfesztivál volt. Olyannyira beleszerettem, hogy csak sziruposan tudnék beszélni róla, de egy biztos, ez volt a tavalyi év fesztiválélménye, így nagyjából egy 16 éves kislány izgatottságával pattantam be az autóba, hogy újra ott lehessek a legnagyobb kisfesztiválon a szerbiai Orom falu határában.

A határon átérve idén is feltűnt a hatalmas mezők szőkesége. Falvakon és gyomos vonatsíneken át végre beértünk Oromra, ott meg egy éles balkanyarral a szántóföldekhez, ahol a mesemalom áll. Sikerült jóval korábban érkezni, mint tavaly, így a gyors sátorállítás után már kérhettem is az első fröccsömet, ami nagy megnyugvásra idén is nagyon finom, helyi rozéból készült. Körbejártam a malmot, az Akácos szalmabálás vendégszeretete messziről érződött, azonnal megszállt egyfajta béke és nyugalom, éreztem, jó helyen vagyok. A színes kendőkkel betakart kézműves és bazáros rész idén is barátságosan hívogató, mint egy kis mini-Ozora. Színes esernyők voltak fellógatva a köztes mező felett, amik sötétedés után lampionokként világították meg a környéket. Ismét Csodaországba kerültem!

Az első napot egyébként a magyarkanizsai polgármester nyitotta meg egy rövid beszéddel az Akácosban, majd az előző heti alkotótáborok színészeinek előadása következett. A nagyszínpadot a görög Naxtaras nyitotta igen okosan összerakott pszichedelikus rockkal. Picit talán korán volt még ehhez, de nagyon élveztem, eléggé magával húzott és valahol távolról a Samsara Blues Experiment világára emlékeztetett. Nem is nagyon mozdultam a nagyszínpad környékéről, az Akácoshoz csak oda-odakukkantottam; Palma Hills (RO), Panel Surfers (HU), Lusta Bítek (HU). Nemhiába ragadtam egyébként a nagyszínpadnál, a következő, makedón banda, a Bernays Propaganda szintén nagyon kedvemre való, post-punkos elszállós indie-rockfélét és elektronikus new wave-et hozott, kellemes meglepetésként. Ahogy megtudtam, szövegeikben igen erősen foglalkoznak politikai és közéleti témákkal, ez egyébként anélkül is átjött a csajfrontos zenekar koncertjéből, hogy akár egy kukkot is beszélnék makedónul. És utánuk jött a fesztivál (számomra) legeslegjobb koncertje, az eddig részemről szintén ismeretlen szerb Consecration. A belgrádi zenekar azt a fajta progresszív rockra épülő post-rockot játssza stoneres elemekkel, amitől egy pillanat alatt meg tudok menni. Az első sorban azon kaptam magam, hogy az egyik főszervezővel bulizom együtt, majd jól meg is beszéltük, hogy ennek a bandának kell egy koncert az A38-on a sleepmakeswaves-zel közösen, a többiekkel meg azon nevettünk, hogy az énekes gitárosnak szakálla van gender. Elképesztő energiával nyomták a koncertet, utána alig tértem magamhoz. Úgy néz ki, a Malomfesztivál az a hely, ahol minden évben megismerek egy új kedvenc zenekart.

A Malomfesztivál nemcsak a legbarátságosabb és legcukibb fesztivál, amivel az utóbbi években találkoztam, hanem az a fesztivál is, ahol reggel kakasszóra ébredsz, mosolyogva. Ahol érzed a szomszéd istálló illatát, ha onnan fúj a nyári szellő. Hiába a finom kávé a fröccsösnél, reggel szembesültünk vele, hogy csak későn nyitnak, és a medence melletti atom finom pizzát is csak 5-től sütik, így maradt az egyetlen nyitva lévő kisbüfé, ahol azért akadt kávé is, na, meg kulenos szendvics. Kulenáris gasztronómiai csoda, de némi utánajárás után kiderült, hogy valójában nem is olyan kulenos dolog ez, csupán környékbeli jellegzetesség a kulennek hívott vastagkolbász, ami egyébként nagyon finom volt. Rekkenő hőség, irány a medencepart. Zseniálisan fantasztikus dolog, hogy van hol hűsölni a nagy melegben, ráadásul az egésznek olyan a hangulata, mint egy jó kertipartinak a haverokkal. A chill után zuhany a panorámás zuhanyzókban, majd indultam a népzenei színpad felé, hogy a FISZ képviseletében a Híd Körrel közösen nyomjunk egy jó irodalmi műhelyt. A vajdasági irodalmat a Híd Körtől Dancsó Andrea és Oláh Tamás képviselte, akiknek szintén van rutinjuk a műhelyezésben, de ahogy a sátor alatt legyezgettük magunkat, azt tippelgettük, hogy vajon 0 és 5 között hányan leszünk, ám igen nagy meglepetésünkre sokakat érdekelt a kora délutáni hőségben egy kis szövegcincálás, jöttek vagy húszan, jó szövegekkel, óriási lelkesedéssel, remekül ment a közös munka. A két óra gyorsan elszaladt, aztán kezdődött az Akácosban a regionális slam poetry bajnokság.

Kicsit körbenéztem a bazároknál, a kézműves mütyürök, ékszerek és kiegészítők mellett volt ott könyvszobrász és antikvár könyvárus (vettem is egy új verziót az Alíz Tükörországbanból, ami egyrészt még hiányzott a gyűjteményemből, másrészt hol máshol illene jobban a környezethez, mint itt, a mesemalom tövében). A naplementében a nagyszínpadon a Csaknekedkislány kezdte a beállást, míg az első jó fröccsömet kortyolgattam egy kanapén. A fröccspultnál, ami a Malomfesztivál “borfaluja” egyébként már előre köszöntek, és ahogy tavaly is, pontosan tudták, mit és hogyan szeretnénk. Mindeközben az Akácosban filmvetítés volt, amitől egy picit csúszott a kanadai Alpha Strategy koncertje. Egy kis csúszás minden napra akadt, de ezen senki nem stresszelte magát, nyugi van, mindenki ráér. A kanadai noise rock jobban lekötött, mint a nagyszínpad, utánuk a hazai Stubborn nyomta a metált, míg a nagyszínpadon az Uprize ragázott és táncoltatta a közönséget. Az őket követő szlovák La3no Cubano egy igen meglepő zenei egyveleget hozott a kubai zenétől a kísérleti jazzen át elektronikus samplerekkel megtűzdelve. Néha azt hittem, már nem is ugyanaz a banda van a színpadon, annyira tág skálán mozogtak. Nekem nagyon bejött, főleg a kubai Knight Rider feldolgozás.

Az Akácosban utánuk kezdett a pozvakowski, akiket igen nagyon megszerettem az utóbbi pár évben. A srácok nem szaroztak, igazi hatalmas, oldschool vetítőgépekkel érkeztek, a szalmabálák közül ezekről ment a háttér-vizuál. Iszonyat jó koncertet nyomtak! Ez után én eléggé megfáradtam, így sikerült kihagynom a többiek állítása szerint A Fesztivál Legjobb Koncertjét, azaz a nagyszínpadon a Vojasa zenekart. Két napig hallgattam, ahogy áradoztak róla. Valahogy úgy jellemezték, hogy a cigány-metál Quimby, valójában tradicionális oláh cigányzenét nyomnak modern változatban, és állítólag teljes megőrülés és együtt táncolás volt a nagyszínpadnál. Mindenképpen pótolnom kell!

Utolsó napra ébredtem a kakasokkal. Bár nagyon szerettem volna jógázni (amit egyébként egy texasi jógamester lány tartott), a lustaság eggyel erősebb volt és az Akácosban olvasgatva élveztem a semmittevést. Aztán mire észbe kaptam, hogy most tudnék összefutni az Experience Balkan csapatával, már neki is indultak az aznapi Vajdasági Wellness programnak (pálinkakóstolás és kútban fürdés Magyarkanizsán). Csatlakozni sajnos amúgy sem tudtam volna, engem várt az újabb műhelymunka, aminek a végén egyébként még egy könyvbemutató is alakult, Tékiss Tamás Samu sejti c. kötete debütált a fesztiválon. Mivel iszonyatos meleg volt a hétvégén, szállt is a por rendesen, koradélután egyszer csak megérkezett egy vestrogasci, azaz egy tűzoltó autó, hogy farából vizet porlasztva öntözze a szikkadt talajt, ám, mint egy jó Kusturica filmben, ez megtetszett a fesztiválozóknak, akik egyre nagyobb csoportban szaladtak az össze-vissza haladó kocsi után, hogy fürödjenek a hűvös zuhanyban. Kicsit később megérkezett a Muzsik és Volkovából a két kedvenc zenészünk; Muzsik és Volkova. De az ő koncertjükig még sok idő volt, előbb a nagyszínpadon ska és raggae alapozta az esti hangulatot, azaz a Sin Seekas és a Hornsman Coyote, akikből az előbbieknek nagyon ment a PASO-járás.

Az igazi bulit szerintem a szerb Kal indította be a nagyszínpadon, teljesen eszement pörgős cigány-folkos egyveleggel, remek volt. Muzsik és Volkova az Akácosban pakolta tele a színpadot több zenekarnak is bőséges hangszermennyiséggel, majd csapott a húrok közé. Az elején még kevés és bátortalan volt a közönség, de a végére nagyon ráéreztek az emberek, ment a táncolás, együtt éneklés, nagyon kellett már egy ilyen is. Muzsik szövegeit meg sok ponton hangos taps fogadta, nem hiába, közéleti dolgokban vannak közös nevezők. Utánuk a Dope Calypso érkezett, akiket szintén elég jól ismerünk. Nem okoztak csalódást, hozták a hamisítatlan Vittula-hangulatot.

Mindeközben a nagyszínpadon – hogy, hogy nem – a Bëlga készülődött. Nem annyira akaródzott átmennem, részben, mert sosem voltam nagy rajongójuk, részben pedig azért, mert valahogy kilógtak erről a fesztiválról szellemiségben és stílusilag is, de, persze, végül csak odakíváncsiskodtam én is. “A Bëlgától vonalzóval lehet egyenest húzni a Soerii és Poolekig.” – hangzott el a tökéletes megállapítás, mellyel némileg igazolva éreztem a véleményemet /Bár különbség, hogy a Soerii és Poolek az jó. – ZsP/. Utánuk viszont egy tipikusan “malmos” zenekar, a Lábas Electric Orchestra zárta a színpad programját, akikre tavalyról is emlékeztem. Vajdasági dadaista pop-folk-punk, avagy dr.Máriásnak komoly vetélytársa akadt – teljes agymenés és hatalmas buli, ami végül az Akácosban folytatódott, ahonnan valahogy senki nem akart elmenni aludni.

Reggel a szemerkélő esővel együtt sírattam a sátorbontást. Nagyon megszerettem itt az embereket, a légkört, a békét és barátságosságot. Hiába még csak a negyedik Malomfesztivál, ráadásul jórészt önkéntesekből álló csapattal, a szervezési bakik nem szembetűnőek, mindenki laza és mosolygós, a szervezők sem rohangálnak idegbeteg módón, ha valami gond akad, és simán együtt lehet bulizni velük is. A napközbeni kaja-hideg sör/fröccs kombóra picit ráerősíthetnének, de még így sem volt semmi problémánk. Ahogy tavaly sem hevertem ki egykönnyen a malomélményt, idén is, már a kocsiba beszálláskor rám tört a poszt-fesztivál depresszió, és becsszó, már most számolom a napokat a 2018-as Malomfesztiválig. Szervezők, önkéntesek, fesztiválozók, le a kalappal előttetek, szeretünk titeket!

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Olvassátok el a tavalyi fesztiválbeszámolónkat is, itt!

Megosztom.

Comments are closed.

Itt a tavasz, dagad a haraszt!

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu