Archív

A magány és az unalom, főleg kéz a kézben, legalább annyira haza tudják vágni az embert, mint egy csúnyább fajta trópusi vírus, sőt, legalább olyan halálosak is. Társas lények vagyunk, még ha ezt néhányan szem elől is tévesztik. Szükségünk van társas kapcsolatokra, verbálisan, vizuálisan és fizikálisan is. A “rohanó világ” elcsépelt fárzis, mégis minden instant az ölünkbe pottyan, még a szociális kontaktus is, ha más nem, egy azonnali üzenet formájában ott pittyeg a zsebünkben. Információ cunamik bombáznak nap, mint nap, mi pedig úszunk benne vagy belefulladunk, ezzel azt a látszatot keltve saját magunkban is, hogy nem vagyunk egyedül. Beszélgetés közben is többen vagyunk, nyomkodjuk a telefonunkat, vagy ha még sem, megvárjuk, míg a másik kimegy a mosdóba, és azonnal előkapjuk az instát, facebookot. Ez azonban sokszor inkább társas magányhoz, semmint valódi kapcsolatok átélése. 

De egy pillanatra tegyük is félre a társaságot. Lassuljunk le egy picit, ha tudunk, és gondoljuk végig, mikor voltunk utoljára úgy egyedül, hogy nem unatkoztunk és nem voltunk elveszetten magányosak. Mikor volt olyan utoljára, hogy sem a telefonunk, sem a laptopunk nem volt a közelben, akár napokig, és csak egymásra vagy csak magunkra figyeltünk? Az egyedül töltött idő fontos és szükséges, hogy a rengeteg impulzust, ami naponta ér minket inkublájuk, helyrerakjuk, megemésszük. Ehhez azonban nem feltétlenül kell a falat bámulni, bár az is hasznos néha, de egy jó könyv is segít elgondolkozni. Vagy, csak szórakozni, kikapcsolni. Összeszedtem néhányat a kedvenc regényeimből, amik a magányról, egyedüllétről, vagy az egyedül eltöltött időről (is) szólnak.

Michael Cunningham: Az órák (1998.)

A különböző tér- és idősíkok összefűzésének egyik legjobb példája ez a regény, nem mellesleg az egyik legnagyobb angol író, Virginia Woolf leghíresebb regénye, a Mrs. Dalloway inspirálta a történetet. Három különböző nő, három különböző tér és idő, mégis összeköti őket néhány dolog. Az egyik szálon maga Woolf jelenik meg, aki épp az említett regényén dolgozik, később öngyilkosságot követ el. A másik szálon a világháború utáni Kaliforniban tipikus háziasszony neveli tipikus kertvárosi házban a kisfiát, és sehogy se tud mit kezdeni magával, hát olvasni kezdi a Mrs. Dalloway-t. A harmadik szál az 1990-es évek New Yorkjába visz minket, ahol Clarissa egyetlen napját kísérhetjük végig, ahogy egy nagy partira készül, amit barátja tiszteletére rendez. A már említett regényen kívül összeköti őket a reménykedés, magány és elkeseredés érzése, ami elképesztő erővel tör felszínre.

Felix Nussbaum, Loneliness (részlet)

Ernest Hemingway: Vándorünnep (1964.)

Hogyan töltsük el vidáman és felszabadultan az időnket kocsmákban, éttermekben fiatal íróként úgy, hogy alig van pénzünk? Hemingway ennek mestere volt. Ebben a halála után kiadott könyvben fiatalkori élményeiről ír, az “elveszett nemzedék” Párizsáról (1920-as évek). Remekül megragadja a város hangulatát és zsibongását, miközben olyan emberekkel sodorja össze a sors, mint Fitzgerald, Ezra Pound vagy Gertrude Stein. Elmondja, hogyan lehet beilleszkedni egy új környezetbe könnyedén egyedül vagy társasággal. Unalom ellen itt a bohém lét tökéletes receptje.

Jon Krakauer: Út a vadonba (1995.)

Krakauer író-hegymászó legismertebb könyve, igaz történet alapján. Nálunk talán a filmadaptáció az ismertebb, a könyv pedig dokumentumkönyv, nem szépirodalom, mégis muszáj említeni egy ilyen listán. Christopher McCandless a diplomaosztó után felszámolja a bankszámláját, elpasszolja a holmijait, feladja az albérletét, beül az autóba és nekiindul a világnak, hogy kiszakadjon a társadalomból. Rengeteg emberrel ismerkedik meg az úton, akiktől tanul, tapasztalatot gyűjt, végül stoppal Alaszkába indul, hogy egy időre tökéletesen elvágja magát az emberek világától, ám ott mégis rájön valamire a magánnyal kapcsolatban.

Németh László: Gyász (1935.)

Először az Iszony c. regényével találkoztam, az pedig zsigerig hatolóan erősen vázolta fel, hogyan tud (avagy nem tud) viszonyulni egymáshoz egy nő és egy férfi. A szintén falusi környezetben játszódó Gyász főszereplője Zsófi, nagyon fiatalon, nem sokkal a házasság után megözvegyül, egyedül marad kisfiával. A gyászévet az illendőség is megköveteli, ám büszkeségből Zsófi olyannyira ügyel a feddhetetlenségére, hogy tökéletesen izolálja magát, elsősorban érzelmileg, a falutól, a családjától, még a saját fiától is.

Loneliness by Simi N

George Orwell: 1984 (1949.)

Az 1984-et általában a disztopikus társadalmi kontextus miatt szokás emlegetni, de rengeteg aspektusból megközelíthető (ahogy egy yorki prof is nagyon szépen kifejti), így a magány szempontjából is. Winston pontosan tudja, hogy hiába él egyedül, még a fejébe is belelátnak. Mikor megtalálja a bolt feletti szobát, ott érzi először, hogy végre egyedül lehet, hogy nem látja a gondolatrendőrség. Egy olyan társadalomban élünk, ahol az individum megszűnik létezni és csak gondolatok nélküli tömeg van, ahol lassan az “én” és “személyiség” szavakat is kitörlik a szótárból.

Spiro György: Csirkefej (1987.)

Spiro György – szerintem – legjobb drámája, ami egy pesti bérház lakóit mutatja be az 1980-as évek sivárodó, diszfunkcionális szocializmusában. Egy házban élnek, mégis mindenki nagyon egyedül van a világban. Az öregasszony a macskájával, a tanár az istenkeresésével, a nő az autójával, a férfi az intézetből hazaszökött fiával; hiába beszélnek egymáshoz, mindenkit minden tökéletesen hidegen hagy, sőt, már a saját problémáikba is belekeserednek. A szociális kiüresedést bemutató történetek korai darabja, de nagyon szépen fejti ki, hogyan keresnek kapaszkodót elveszett emberek egy isten nélküli, frusztráló világban.

További olvasmányok, röviden:

Daniel Defoe: Robinson Crusoe (1719.)
Regény arról, hogyan foglald el magad hasznosan, ha egy lakatlan szigetre sodornak a hullámok.

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby (1925.)
Hiába élheted az amerikai álmot és nyomhatod a házibulizást éjjel-nappal, attól még simán beüthet a társa magány. (A legutóbbi filmadaptációról itt írtunk)

Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű (1850.)
A társadalomból való kitaszítottság és megbélyegzés egyik legzsigeribb regényfeldolgozása.

Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger (1952.)
Nobel-díjas kisregény egy öreg halászról, aki ül a csónakjában és horgászik.

Gabriel García Márquez: Száz év magány (1967.)
Kötelező darab, a cím pedig magáért beszél.

Sylvia Plath: Az üvegbura (1963.)
A főhős dilemmája: beilleszkedni a társadalom által elvárt szerepekbe, vagy inkább legyen hű saját magához.

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (1943.)
Felnőtteknek szóló mese űrutazásról, emberi archetípusokról és rókanevelésről.

Storno Milán: Földalatti nyár (2016.)
Mádách-téri nihil, generációs céltalanság, szociális kiüresedés velősen, erős atmoszférával. (bővebben itt)

Jane Teller: Semmi (2000.)
Mit tegyél, ha rájössz, hogy semminek sincs semmi értelme? Hát, semmit.

Henry David Thoreau: Walden (1854.)
“Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét.”

Slobodan Tišma: Bernardi ​szobája (2011.)
Pišta egyedül marad, beköltözik egy autóroncsba, közben pedig a szobájában hagyott bútorokon flessel.

Virginia Woolf: A világítótorony (1927.)
Belső monológokból felépített impresszionista mestermű, aminek minden egyes szereplője, még ha társaságban is van, a magány egy-egy mintapéldája.

Megosztom.

Comments are closed.

Csak a lájk ad erőt

és mindent lebíró akaratot!

Kövess minket facebookon!