Archív

Ne menj Albániába! Ha mégis mész, el ne áruld senkinek, de azért inkább ne is menj. Ha mégis mész, várj még pár évet. Ha nem vársz, csak mész, a saját fejed után, ahogy én is, olyan lenyűgöző országot találsz, amitől a füled kettéáll. De inkább azért még ne menj, had élvezhessem ki még pár évig a relatíve érintetlen országot. Merthogy visszamegyek mihamarabb, az biztos.

Nem vagyok nagy útikönyves ember, néhány egyszerűbb google kereséssel el is intéztem a látnivalók, úti célok összeírását, de elég sokféle cikkbe belefutottam mostanában; az egyik rajongásig isteníti, ezzel némileg torz képet festve az amúgy iszonyatosan elmaradott, lepukkant és szegény országról, a másik pedig ócsárolja a nagyobb turistaközpontokat a tengerparton, hogy lépni sem lehet a hotelektől, és hogy röpke tíz év alatt felfuttatták és dugába is döntötték a tengerparti turizmusukat. Ez utóbbi szintén nem igaz ebben a formában. De, persze, ezt akkor még nem tudhattam. Az indulás előtti izgalmat persze az is fokozta, hogy a kedves családom és barátaim egyre paráztattak; ne menj egyedül, ne stoppolj, meg, persze, a hírhedt albán maffia. Némileg remegő térdekkel ácsorogtam Ferihegyen, vártam a bő másfél órát késő gépet, hogy elvigyen időben és térben egy teljesen más dimenzióba.

szavak és fotók: Décsy Eszter

Érkezés

Érkezés késő délután a tiranai Nënë Tereza reptérre, ami Ferihegy méretének kb. negyede. Ötletem se volt, hogy jutok majd a 120 km-re lévő Beratba. Persze a taxisok hívogattak, a buszoknak nevezett valamik aznap már nem arra mentek, angolul meg senki nem tudott a közelemben. Ehhez képest az egyik taxisnak kézzel-lábbal elmagyaráztam, mit szeretnék, ő telefonált egyet, két percen belül visszajött egy autó a reptérre, ebbe berakott, és már robogtunk is egy idősebb albán házaspárral és egy középkorú fickóval együtt valamerre, amiről reméltem, jó irány. Az volt. Aztán egy nagyobb kereszteződésnél a férfi kiszállt, mutatta, hogy tegyek én is így, magyarázott valami buszról. Kifizettük a sofőrt, elhajtott, mi meg ott álltunk a semmi közepén az út sarkán. Egy szót nem beszélt semmilyen más nyelven, és, ahogy erre igen gyorsan rájöttem, ezzel a legtöbb albán így van. Az albán nyelv egyébként – a magyarhoz hasonlóan – nem egyszerű és semmihez sem hasonlít, és bárhogy próbáltam elkapni szavakat, egy büdös kukkot nem sikerült összelogikáznom belőle, és ez a hét folyamán sem javult. Mindössze két szót sikerült megtanulnom albánul, pedig becsszó rajta voltam; faleminderit, azaz köszönöm, illetve autostop, de ezt meg nem volt nehéz.

Berat

Pár perccel később megállt egy kisbusz, ilyen egész pici, 12 személyes, lepukkant tragacs. Ezzel a kopár hegyek és jelentéktelen kis települések között robogtunk tovább, vállalhatatlanul rossz utakon, a rádióból meg valami helyi europop szólt. Igazi balkán-feeling. A férfi szólt, hogy szálljak le, leszállt ő is, és valami falu közepén vártunk, a fene tudja mit. Mutatok az útra, hogy arra van-e Berat, mutatja, hogy igen, én meg mosolyogva mondanám, hogy autostop, mire kalimpál, hogy bizony ne. Gondoltam, csak jobban tudja. Érkezett egy kis taxi, nagyjából harmincéves szakadt merci, ebbe pattantunk be. Eddigre már biztos voltam benne, hogy nyakamba szakadt egy nagy adag mázli, és úgyis mindig lesz valahogy, és valóban, egyszer csak megjelent a BERAT felirat. A férfi kiszállt a város szélén, a taxisnak meg megmutattam a hostel címét, ő mosolyogva bólintott és kirakott a keskeny, romantikus, köves kis utca aljában. Némi pénzügyi félreértést majd tisztázást követően már ott is álltam a Hostel Lorenc előtt Berat óvárosának szélén.

Berat az egyik legősibb albán város, a makedón király alapította i. e. 314-ben Antipatreia néven. A második világháborúban a nemzeti ellenállás egyik gócpontja volt, és itt itt alakult meg az Enver Hoxha vezette ideiglenes kormány is. 2008-ban a város felkerült az UNESCO világörökségi listájára, azóta igen népszerű látványosság. A városról bővebben a wikin, itt. A hányattatott történelmi sorsa helyett engem inkább az vonzott ide, hogy az óváros úgy néz ki, mintha csak ablakokból és természetes palatetőkből tákolták volna. Egy ilyen nagyon régi kis utcában volt a hostel is, ami nem csak kívülről, de belülről is romantikusan nézett ki, kis szőlőlugassal a hátsókertben, és jó hideg sörrel, amit azonnal a kezembe nyomott a tulaj, amint leraktam a táskám. Ezt egy holland DJ és két belga (az egyik tejet szállított, a másik sírásó volt) társasában fogyasztottam el. Sötétedés után sétáltam egyet a sikátoros házak között, egyik-másik “utca” olyan keskeny volt, hogy ha oldalra nyújtottam a karom, kényelmesen átértem. Meredek, fényesre járt köves kis utcák, rengeteg macska, sötét zugok, váratlanul felbukkanó szőlő vagy fügeágak. A hostelbe visszatérve egy jó Tirana sör társaságában hallgattam, ahogy a tulaj Pavarotti áriákat énekel, megjegyzem, meglepően jól.

A város reggel még ősibbnek látszott, a palatetők, ablakok, csillogtak a napfényben. A holland DJ társaságában róttam az eldugottabbnál eldugottabb utcákat, a régi és az új városrészben is. Az egyetem gyönyörű épülete előtt parlagon heverő focipálya terül el. Az “új” városrész is olyan, mintha 40-50 éve már csak az enyészeté lenne, de megvolt ennek a romantikája. Nem lepett meg, Albánia a régió legszegényebb és legelmaradottabb országa, és ez az utaktól kezdve az épületeken és az emberek ruháin át mindenen meglátszik, ám ennek – szerintem – tényleg megvan a bája. Bármennyire is “rosszarcúnak” tűnhetnek az albánok, iszonyatosan segítőkészek és vendégszeretőek, olyan zord-kedvesek, nagyon hamar megkedveltem őket. Kora délután azonban el kellett indulnom, hogy még emberi időben és sötétedés előtt a következő kiszemelt városba érjek. Egy kellemes ebéd után visszaslattyogtam a hostelbe (13:50-kor), ahol közölte velem a tulaj, hogy 2-kor megy az utolsó busz, én meg a másodperc tört része alatt pakoltam össze és sprinteltem el, bár, lövésem se volt, hogy merre a buszállomás. A holland szaladt utánam, hogy a tulaj hívott nekem taxit, azzal, talán még elérem. Igaza volt, gyalog alsó hangon 40 percet bolyongtam volna. A hulladék mercivel satufékkel megálltunk a busz előtt 13:59-kor. Még egy cigit is kaptam a “busz” sofőrjétől, aki megvárta, míg a nagy ijedségre gyorsan elszívom, közben kifizettem a taxist (200 Lek, azaz kb. 390 Ft), majd beültem az albánok közé, és már indult is a zörgő, nyikorgó járat.

Gjirokastër

Gjirokastër 120 km-re van délebbre, a Gjera-hegy lábánál, a Drino völgyében. 2005-ben került az UNESCO listára, mint a “legszebben megőrzött oszmán-kori település”. A “megőrzöttel” azért vitatkoznék, de kétségtelenül zseniális és kihagyhatatlan pont. Nem kevésbé fiatal, mint Berat, és nem mellesleg a kis diktátoruk, Enver Hoxha szülővárosa is, amit ő maga nyilvánított múzeumvárossá. Szülőháza ma zarándokhely és etnográfiai múzeum is egyben. Bővebben a wikin, itt. A híres albán író, Ismail Kadare, akit többször is jelöltek Nobel-díjra, Darka e Gabuar (The Fall of the Stone City) c. regénye épp itt játszódik a II. vh. alatt – be is szereztem egy példányt belőle.

Ha lehet fokozni, itt még meredekebbek, ám kissé kevésbé szűkek az utcák, mint Beratban. Az óváros fenn van a hegyen, a vár lábánál, ennek szélén volt a vendégház, ahol megszálltam. Innen nagyjából 5 perc alatt benn voltam a híres utcasaroknál, úgyhogy inkább elindultam felfelé és a félreesőbb utcák felé. Döbbenet, hogy ilyen régi épületekben a mai napig laknak emberek, és hagyják lepusztulni a jó részét, ám pont ez a velük élő történelem (vagy ők élnek a történelemben?), amitől valahogy igen sűrű atmoszférája lesz a városnak. Vacsorára mindenféle helyi dolgot ettem össze; mediterrán fűszerezésű húsgombócokat, káposztás kukoricalisztes lepényt, töltött paprikát és szőlőlevelet, közben pedig beesteledett. Az utcák kiürültek, alig volt rajtam kívül ember. Félelmetes és izgalmas volt úgy kolbászolni, hogy csak macskanyávogás, a cipőm kopogása és tücsökciripelés hallatszott a sokszázéves falak között.

Syri i Klatër – Kék szem forrás

Még este a vendégházban ismerkedtem össze Gigi-vel, a cirka hatvanéves olasz fickóval, aki autóval és sátorral jött, hogy egy hónapot a tengerparton töltsön, de rossz volt az idő, így lyukadt ki itt, és most mindenféle terv nélkül csak sodródik Albániában. Reggel mellé csapódott még egy newcastle-i fickó is, és mint kiderült, elmennek kocsival a Kék szem forráshoz, amiről már az utazás előtt lemondtam, mert stoppal vagy busszal nagyon macerásnak és iszonyat sok időnek tűnt az odajutás, pedig nagyjából útba esett a tervem szerint. Nem volt nehéz rábeszélniük, hogy menjek velük. Reggeli után bepréseltül magunkat a kempingcuccokkal dugig megpakolt régi kis Fiatba. Kopár hegyek között vezetett az először egyenes, majd kellően szerpentines út. Furcsa és érdekes volt ez a kopárság. Az út mellett elhagyott házak, silók, telepek, meg random legelésző tehenek és szamarak sokasága.

Amellett egyébként, hogy rengeteg szamár, tehén és kecske rágcsálja a gazokat az út szélén (és gyakran az út közepén), a másik benyomásom, ami nagyjából az első órában kialakult és a napokkal csak erősödött; még a németeknél sem látni annyi mercit, mint Albániában. Persze, ezek nagy része nincs valami újszerű állapotban, de rengeteg van belőlük. És ha Bosznia a gumivulkanizálók hazája, akkor Albánia bizony az autómosóké. Minden sarokra jut egy. Közben meg is érkeztünk a Kék szem forráshoz. A víztározó csücskénél egy kis kávézó áll, és már itt olyan színeket produkál a hűvös folyó, amitől kikerekedett a szemem. Egy kis séta után pedig ott van maga a jeges vízű forrás is. Szerencsére nem voltak ezren körülöttünk, és bár fürdeni nem szabad, néhányan bepróbálták. Gondolom, be is fagyott a seggük, a víz csak 10 fokos. Ellenben ahol feltör, valami iszonyatosan élénk zöld, azúr és türkiz, elképesztően gyönyörű!

Sokáig elnézelődtünk itt. Megkedveltem az öreget, aki még mindig azzal a tipikus olasz csibészséggel éli az életét, és kifejezetten értelmes, világlátott ember. Visszavittek az útig, ahol elköszöntünk, én meg kiálltam az út szélére stoppolni. Eddigre már elég bátorságot gyűjtöttem hozzá. Röpke két percen belül az első autó fel is vett és elvitt Sarandë széléig, ahol az út elágazott az “Albán Riviérának” nevezett partszakasz felé. Sarandába nem akartam bemenni, tipikus nyaralóváros hotelekkel, éttermekkel, közepesen érdekes tengerparttal. A cél egy Himarë nevű falucska volt (a tippért nagyon nagy pacsi az Experience Balkan csapatának!), mintegy 53 km-re észak felé, végig a tengerparti hegyi szerpentinen. Mivel reggel óta nem ettem, már nagyon éhes voltam, de annyira a város szélén voltunk, hogy egy kis kávézófélén kívül semmi nem volt, csak a poros út. Ide bementem, és megpróbáltam elmagyarázni, hogy enni szeretnék, mire a nő papírba csomagolva kihozott nekem (valószínűleg a saját konyhájából) három vastag szelet kenyeret, egy combos házikolbászt, egy jó karéj sajtot és két óriásparadicsomot (a paradicsomok amúgy elképesztően édesek és lédúsak errefelé), én meg azonnal rábuktam. Egy darabig nézte, ahogy eszem, majd még egy pohár vízzel is megkínált, mindezt kb. 350 Ft-ért.

Himarë

Hamarosan felvett egy furgon. Ketten ültek benne, a sofőr egy rajzfilmfigura-fejű srác volt, a másik pedig az albán Brad Pitt. Ők sem beszéltek egy kukkot se angolul, de végig nyomták a vakert, én meg végignevettem velük az utat. Halat szállíthattak korábban, a szag sehogy se ment ki a tökig lehúzott ablakokon. Az egyik kanyarban a rengeteg legelésző tehén egyike fennakadt a szalagkorláton, mellső lábakkal az út felé, és onnan bámult bambán maga elé. Ahogy átértünk a hegyeken, egyszer csak végre kibukkant a tenger. Még levegőt is elfelejtettem venni. A sötét azúrtól a világos türkizig elképesztő kékek tartottak a végtelenbe, messze távol Korfu sziluettje, a felszín úgy ragyogott, mint ezernyi gyémánt. Elmentünk Porto Palermo mellett, ahol egy kis félszigeten egy várrom van, nem messze az öbölben pedig egy tengeralattjáró bunker, amit még Hoxha építtetett. Hatalmas kapuját a katonaság őrzi, de már nincs használatban. Errefelé megszaporodtak a kis bunkerek is, amiből cirka 150.000 van a tengerparton mindenfelé, teljesen indokolatlan helyeken is, Hoxha ugyanis nem kicsit volt paranoiás.

A srácok kiraktak Himarë szélén a tengerparton, én meg rohantam bele térdig, ruhástul-cuccostul. A hostel, amit foglaltam, fenn volt egy dombtetőn. Ígértek kilátást a tengerre meg csini szobát, ehelyett a plafonról vastagon lógott a pókháló, a falak dzsuvásak voltak, a fürdőszobában nem volt víz és mindenfelé apró legyek repkedtek, a hajnalban az ajtó előtt focizó gyerekek már meg se kottyantak. Reggel le is léptem egy másik hostelbe, ami viszont, nem csak a kontraszt miatt, de egy luxusszállodával volt egyenértékű; a Himara Hostelt meleg szívvel ajánlom mindenkinek. Ráadásul ez után az éjszaka után megváltás volt! Itt is ragadtam jó öt napra. Iszonyatosan jó társaság verődött itt össze a világ minden pontjáról (amerikaiak, orosz, kazah, svéd, új-zélandi, lengyel, holland-ír, angol, német, meg még ki tudja honnan), és együtt bandáztunk, együtt fedeztük fel a környéket és a helyi kajákat.

Himarë tengerpartja teljesen megfelelő, homokos, egy kis sétánnyal és kávézókkal, bárokkal. Kikapcsolódásra pont jó, bár talán főszezonban zsúfolt lehet, így szeptember közepén viszont szellősen feküdtünk a kellemes 32 fokban. Ennél eggyel izgalmasabb a bő félórás hegyen át gyaloglásra lévő Livadhi, ami apró kavicsos part, gyönyörű színekkel, bunkerrel, szamarakkal, és időnként átvonuló kecskékkel.

Itt jó volt megpihenni útközben, kicsit felfrissülni, élvezni a hullámokat. Ennél azonban volt egy még izgalmasabb és rejtettebb öböl is. Gyalog úgy másfél óra a sziklás kis ösvényeken át a Gjiri i Akuariumit, azaz Akvárium öböl. Egészen picike, és szerencsére kevesen ismerik. Homokos-kavicsos part, trópusi kis halacskák, minden, ami kell. Érdemes kaját és vizet vinni, a legközelebbi boltféle jó negyven perces gyaloglás innen. Remekül el lehet tölteni az egész napot, főleg annyi ökörséggel, ami kijött ott belőlünk. Hülyeségért más nemzeteknek sem kell messzire menni.

Utolsó estémen már előre fájt a szívem, hogy itt kell hagynom ezt a gyönyörű helyet és ezeket az embereket. Másnap már el kellet indulnom észak felé, egy Golem nevű városkában foglaltam szállást, ami elég közel volt a reptérhez ahhoz, hogy kényelmesen kiérjek stoppal is. De addig beszéltek róla, hogy mennyire jó öblöt fognak felfedezni másnap (az angol lánynak meg a lengyelnek is volt autója), hogy úgy döntöttem, reggel összepakolok és velük megyek, majd onnan indulok tovább délután. Ez volt az egyik legjobb döntésem a hét folyamán. A cél ugyanis Gjipe volt, ahol a víz olyan lehetetlenül kék, hogy nem hittem a szememnek. Annyira lenyűgözött, hogy még képeket is elfelejtettem csinálni. A leggyönyörűbb part volt kis barlangokkal, szikláról ugrálással, tökéletes hullámokkal.

Hazafelé

Már fél 5 felé járt, mikor észbe kaptam, hogy rám fog esteledni, Golem 175 km-re van innen, és az utakat ismerve… Szerencsére az angol csaj volt olyan kedves, hogy nemcsak a kocsiig gyalogolt fel velem, hogy kivegyem a cuccom, hanem el is vitt az útig, aztán onnan tovább Dhërmiig, hogy kényelmesen tudjak stoppolni. Ezzel azért legalább félórát, ha nem többet megspórolt nekem. Itt megint csak szerencsém volt, egy albán férfi vett fel, aki Vlora-ba ment, és még angolul is beszélt valamicskét. Kitárgyaltuk az idei választásokat, és, hogy reméli, az új kormány kicsit gatyába rázza a turizmust, épít utakat, tanít nyelveket. Mesélt a nagybátyjáról, aki a 70-es években a nemzeti válogatottban focizott és többször járt Budapesten.

Mesélt a rendszerváltásról is, meg a keményebb katonai időkről, és fiatalkori kalandjairól. Vloa-ban egy fiatal srác vett fel, vizsgázni ment Tiranaba. Ennek először megörültem, gondoltam végig visz, de aztán rájöttem, hogy fájdalmasan lassan és rosszul vezet, és úgy tűnt, sosem érünk oda. Beesteledett. Véletlenül tovább vitt az autópályán, ahol nagy nehezen végre félreállt, én meg átmentem a túloldalra egy rozoga vasfelüljárón, és gyalogolhattam visszafelé valami szervízútfélén, ami az “autópályával” párhuzamosan ment. Korom sötét, elhagyott és lepukkan épületek, mocsok, gettó-feeling, rosszarcú emberek. Tudtam, hogy erre a sötét is rátesz, de valahogy nem volt jó érzésem, aztán észrevettem, hogy követ egy autó. Gyorsan befordultam egy mellékutcába, ahonnan jött némi fény, de láttam, hogy a kocsi meg pár méterrel arrébb megáll és vár. A helyiek meg néztek, hogy mit keresek ott. Reméltem, hogy találok egy másik kis utcát, ami a szervízút felé visz vissza. Volt is egy, de ott meg három fickó sétált éppen ugyanarra, mint én. Reméltem, hogy nem vesznek észre, főleg, hogy a szemétszagba némi fűszag is vegyült, de végül ők balra mentek, én meg jobbra, egészen az első benzinkútig, ahol elszánt arccal megkértem az egyetlen autóst hogy vigyen tovább az úton kb. egy kilométert a szállásig. Nem tiltakozott. Persze, mikor kiszálltam, azért megkérdezte, iszom-e vele valamit, de kedvesen elutasítottam. Valójában már a hócipőm tele volt a hellyel, nagyon éhes és fáradt voltam. De Golem reggel, napfényben sem szebb. Sőt, ha lehet fokozni, még borzalmasabban nézett ki. Alig vártam, hogy végre magam mögött hagyjam. Vissza akartam menni Himarëba. Nagyon vissza akartam menni. Ehelyett egy kávé és egy burek után a poros út szélén a reptér felé stoppoltam, és gyűjtöttem magamba az utolsó napsugarakat.

Az első dolog, amit le kell szögezni: Albániába el kell menni. Egy hét bőven kevés arra, hogy az ember igazán magába szívja az országot, a hegyeket, a tengert, az embereket, az ételeket. Ez a dekadens romantika semmihez nem hasonlítható Európában. A városokon kívül hihetetlenül aranyosak és segítőkészek az emberek, mindegy, hogy nem értik, amit mondasz, azonnal otthagyják, amit csináltak, és ha kell, több száz métert elkísérnek valahova, hogy biztosan odatalálj. A vezetési stílusuk, hogy úgy mondjam, olaszos. Megszokható. Ahogy az is, hogy a wc papírt nem a wc-be, hanem mellé egy kukába kell dobni. Ha jó ízű a csapvizük, jó eséllyel iható, ha rossz ízű, ráfaragtál és tolj rá egy rakit. És a kedvencem: rengeteg ház bejárata felett lóg baba, plüssmackó, nyuszi vagy egyéb jószág (több helyen fokhagymafüzér is), ami, főleg sötétedés után elég beteg látvány. Ezeket azért lógatják fel, hogy példát statuálva távol tartsák a rossz szellemeket. Engem viszont nem fog visszatartani attól, hogy mihamarabb visszamenjek és felfedezzem az ország többi részét is!

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu