Archív

A londoni Archy Marshall 2010 óta gyártja le a szomorú indie arcok toplistás számait, anno még Zoo Kid néven, majd egy évvel később váltott a King Krule aliasra. A pályáját 19 évesen kezdő Marshall néhány Bandcampes lo-fi trackes zenészből mára olyan előadóvá nőtte ki magát, akinek a megjelenését jobban várta a világ, mint a karácsonyt. A 2013-as 6 Feet Beneath the Moon albumát követő négy éves hallgatás után most egy alig egy órás, 19 számos albummal jelentkezett.

Ez az album még mindig hordozza magában az önkeresést, nem igazán közöl benne konkrét érzelmeket, inkább elbújik szomorú, álmos vokáljai és festmény-szerű agymenései között, ami leginkább arra hasonlít, mint mikor nagyon be vagy rúgva, mennél haza, de nem is tudod igazán merre kell elindulni. Célzott erőfeszítés és várakozás járja át azt a 19 számot, ami közül igazán egyik sem érződik úgy, hogy beteljesítette önmagát, leginkább dallamok skicceinek sorozatát hallgatjuk. Még a legkülönösebb zenei ellentétek sem – nem utolsósorban a Dum Surferben, amely a jazz-rock és az 1960-as évekbeli garázs punk közti valószínűtlen kereszteződés purgatóriumában ég – kapaszkodnak semmi biztos pontba, sokkal inkább kelti a spontaneitás érzetét, mint a megkomponáltságét.

Talán azért lettem egyre türelmetlenebb minden újrahallgatásnál, mert a 6 Feet Beneath the Moonnal ellentétben a The Ooz sokkal inkább szól Marshallhoz magához, semmint hozzánk. Olyan, mint amikor a vonaton melletted ülő idegen hirtelen rád zúdítja minden baját, amije csak létezik. Párkapcsolati problémák és paranoia, depresszió és végtelen magány járja át a néha szaxofont is túlkiabáló hangját.

“I caught my mum, she stumbles home / Through open ground, back to broken homes”, így kecsegtet minket egy látszólagos nyugodt képpel a Logos-ban, ami mégis a keserű magányhoz ragaszkodástól áztatott. Karcos hangjában néha Winehouse-szerű soul dallamok is felcsendülnek, vagy éppen Strummer halálsikolyait idéző kiáltások köszönnek vissza. Mintha megkérgesedett szívű elveszett szerető lenne Marhall, aki régóta építi ki a maga elzárt világát, és valahogy kényelmetlenségben kreál magának nyugalmat az Ooz dalai közt, ahogy felnőttkori vonzalmakat visszavezeti a gyerekkori traumákra, mintegy bebizonyítván önmagának, hogy minden korábbi eseménynek hatása lesz a jelen életünkre.

King Krule innentől kezdve már csak felfelé tarthat, tekintve, hogy az albumon szereplő dalok még nem teljesen kiforrottak, de nem is annyira nyersek már, szerintem kijelenthetjük, hogy Marshall megtalálta a saját hangját. Az az intenzív, minden irányból rád nehezedő szomorúság átjárja az albumot, szerintem legjobban egyébként a címadó dalban érződik ki leginkább az az éteri, kicsit éles melódia ami kifejezi a kínt és a fájdalmat, amit éreztetni akarhat a hallgatókkal. Pont ezért nem tudom hibáztatni az albumot azért, mert lassú, vagy azért, mert igazán próbára tette a türelmemet néhányszor. Erős kontrasztot állít a majdhogynem rajzfilmszerű Vidual-lal vagy a már-már komikus Dum Surfer-rel szemben, az egyik legérdekesebb dal az albumon számomra a Half Man Half Shark, mondjuk a szövegén legalább nem kell sokat agyalni, mert huszonegyszer ismétli el, hogy “Half man with the body of a shark”, de egy olyan nyomasztó hybrid teremtmény képét rakja elénk, ami aztán még nyomasztóbb lesz, ahogy a saját idegrendszerébe látunk bele, ahogy az inszomniával küzd, amikor az emlékek már-már az őrületbe kergetik, és hiába akar segíteni ezen gyógyszerekkel, azok hatástalannak bizonyulnak. Vagy ott a baljós rémálomként kísértő Locomoto, meg az olyan kidolgozatlan, mégis azért kellemesen groovy dalok, mint a Biscuit Town, Cadet Limbo, vagy a Check One.

Archy Marshall AKA King Krule AKA Edgar the Beatmaker AKA The Return of Pimp Shrimp, vagy amit akarunk, kultikus figurává nőtte ki magát, aki olyan korszakot énekel meg 23 évesen, aminek mi is a tanúi vagyunk.

Hallgassátok meg a teljes albumot:

Buzás Lelle

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu