Archív

Posztapokaliptikus hullám csaphatott át a hazai írók feje felett, vagy csak valami nagyon van a levegőben. Az októberi Margó Fesztiválra ugyanis két olyan regény is megjelent a Magvetőnél, aminek díszletét egyfajta világégés utáni alternatív Magyarország adja. Bevallom, mindkettőt izgatottan vártam. Csukott szemmel böktem rá elsőnek Totth Benedek második regényére, Az utolsó utáni háborúra.

Totth Benedek nyegle és kegyetlen úszósrácokról szóló 2014-es debüt-regénye, a Holtverseny igen nagyot szólt, meg is kapta az első Margó-díjat, de a regény sikerei azóta is szaporodnak, nemrég külföldön is megjelent fordításban. Ilyen erős start után mindig felmerül a kérdés; milyen lesz a folytatás?

Totth Benedek: Holtverseny
Olyan nevek keringtek a megjelenés körül, mint WelshEllisMcInerney, és Tarantino. Ilyen címkékkel összekapcsolni egy első regényt nagyon meredek húzás… olvasd tovább itt!

Tavaly jelent meg a Hévíz szerkesztésében A másik forradalom – Alternatív ötvenhat c. antológia az ’56-os forradalom 60. évfordulójára, amihez Totth Benedeket is felkérték egy novella megírására. A regény pedig valahol mélyen ebben a novellában gyökeredzik, de mégsem egy ötvenhatos alternatív történelmi sztoriról van szó, teljesen elszakadt tőle, és lett belőle nyomasztó és kemény fikció egy mindent elpusztító nukleáris háború utáni világról, amiben egy kisfiú az elveszett öccsét keresi egy sérült amerikai katonával.

Alapvetően nem vagyok nagy rajongója a háborús regényeknek, függetlenül attól, hogy fikció-e vagy sem. Mindemellett, nem is tudom megindokolni, miért, de a Holtverseny után “felnőtthangú” regényt vártam, de Az utolsó utáni háború főhőse újra gyerek, az ő hangján szólal meg a történet. Mindezen prekoncepciók ellenére ez a regény bizony rendesen odatapasztott a lapokhoz. Sokat agyaltam, hogy vajon miért is, mert maga az alaptörténet (srác keresi az elveszett öcccsét), a háború, de még a posztapokaliptikus díszlet is kevés lenne önmagában ahhoz, hogy érdekeljen a regény. Ami megfogott inkább talán pontosan festett díszlet és a karakterek szenvtelensége, érzelmektől mentes, gépies reakciói. Mintha élőhalottak lennének, akik inkább csak megszokásból próbálnak életben maradni, mintsem életösztönből/-vágyból/-szeretetből. És ez durva. Rögtön az elején van egy jelenet, ahogy a srácok egy aknamezőn át menekülnek, egyikőjüket lelövik a ruszkik, és az ő teste mögé rejtőzik el főhősünk. Ennek leírása gyomorig hat, már-már ki is veri a biztosítékot, pedig ez még csak a kezdet. A regényben sok ponton van olyan jelenet iszonyatos pontossággal megírva, ahol nemcsak folyik a vér és fröccsen az agyvelő, de még a belek is kicsüngenek a lapok közül, és ehhez azért kell gyomor, talán lesz is olyan olvasó, akinek messze túl megy majd a határon, és inkább leteszi a könyvet.

Alternatív valóságban járunk, de egy ilyen világot nagyon ügyesen kell felépíteni ahhoz, hogy hiteles legyen. A városhoz semmilyen kapaszkodót nem kapunk, lehetne bárhol, ám egyértelműen Magyarországon vagyunk, érzésem szerint valamikor a 80-as évek tájékán. Persze, közben volt egy (valószínűleg) világméretű nukleáris háború, de az időszakra a nyelvezetből és a világot felépítő tárgyakból, épületekből azért lehet következtetni. A regény egészét nézve a világ is és az időszak is koherens, átgondolt, rendkívül nyomasztó és plasztikus. Sokszor volt az az érzésem, mintha az állandóan hulló pernye már az én vállamra is rátelepedne. Ez eszembe juttatta a Silent Hillben szállingózó hamut és McCarthy Az úton c. regényét, amit nem mellesleg Totth fordított és van is egy-két áthallás az említett regénnyel, mégsem érezni koppintásnak, inkább egyfajta tisztelgésnek. A világba egyébként behúz egy másfajta – elsősorban inkább filmes – zsánert, ugyanis egy idő után felbukkannak a “sugarasok”, a sugárfertőzött emberek, akik zombikként működnek, illetve a fertőzött több fejű/lábú állatok is. Illenek a sztoriba. A jól megalkotott posztapokaliptikus világban azért mégis felbukkan az a bizonyos fekete macska a Mátrixból… Ilyen például az a pont, ahol a “világvégét” nem csak a háborúval, hanem a globális felmelegedéssel is alátámasztja (“A felmelegedéssel és az olvadó Déli-sarkkal se nagyon törődött senki, hiába figyelmeztettek a tudósok, […] mikor kiderült, hogy nem csak a csóró jegesmedvék szívták meg, már késő volt.”) Még ha nem is rugózok az általam tippelt évtizedeken, amikor még senki nem beszélt globális felmelegedésről, ez akkor is kiugrik a szövegből. De ilyen volt az is, sorry a szakmázásért, amikor a fotóst eltemetik a Canon EOS 5D-jével, amit 2005 óta gyártanak a mi világunkban, de az ő világuk időszámítása valahol az 50-60-as évek fordulóján vált el a miénktől, ergo az EOS D sorozata még gondolatban sem volt. Ha lett volna, akkor hol vannak a mobiltelefonok, számítógépek, digitális tévék?

A regény második felében, amikor a főszereplő már szinte folyamatosan úton van a fekete katonával, megszaporodnak az álomleírások. Egy regényben az ilyen részekkel valahogy úgy vagyok, mint zenében a hümmögéssel; felmerül bennem a szörnyű gyanú, hogy vajon a zenésznek ott épp nem jutott eszébe jó dalszöveg? Az írónak pont kellett volna egy jó fordulat, de mégsem jött a múzsa? A rosszmájúságom empíriából fakad, itt is voltak fenntartásaim ezekkel a betétekkel kapcsolatban. Többségében kifejezetten jól megírt álomképek, de ha nem lennének, azért nem igazán hiányoznának. Van egy közel tíz oldalas álomleírás (p.159-169.), ami indokolatlanul hosszú és álomhoz képest túl nagy időintervallumot ölel fel. Ha a többitől nem is, ettől azért érdemes lett volna megszabadítani a regényt. Van viszont egy másik, ami igenis a helyén van. Főhősünk álmában megjelenik Charon, a révész, aki átevez velük a Styxön, a túloldalt pedig ott van Cerberus is, az alvilág kapujának őrzője. Nem csak azért tetszett ez az álomkép, mert amúgy is van némi vonzalmam a görög mitológia iránt (high five ;)), de ez az egyetlen, amelyiknek funkciója is van; előre vetíti vagy sejteni engedi a végkifejletet. Ami… hát… kibaszottul nyomasztó. Kemény, deprimáló, reményvesztett és szükségszerű befejezés, amiben kicsúcsosodik a világban uralkodó hiábavalóság és értelmetlenség, és ez bizony nagyon megüli az ember gyomrát. A Ibis redibis nunquam per bella peribis c. kvázi utószó kicsit lazán van odatapasztva, nem is varr el igazán, de nem is oldja igazán azt a letaglózott érzést, amit a regény hagy maga után. 

Az utolsó utáni háború nem az utolsó utáni regény, amit érdemes kézbe venni. Érezhetően egyfajta amerikai írói hagyományt hoz be, amit Totth igen jól ismer és igen jól kezel. A néhány döccenő ellenére nagyon egyben van, behúz, és később sem ereszt.

Décsy Eszter

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború, Magvető, 2017.

A következő Szövegaláfestőben Totth Benedek kedvenc lemezét hallgatjuk meg, nézzetek be! Event itt.

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu