Archív

A menő, a pedáns és a csúcs. Valahogy így tudnám összefoglalni egy mondatban a tegnap esti bulit. Három, kategóriájában megkerülhetetlen zenekar, három mintaszerű koncert és az a biztonságot nyújtó érzés, hogy szombat este Budapesten (saccperkábé) ezer ember még mindig ezt választja a gagyi/olcsó belvárosi szórakozás helyett.

Tanulságos is volt az este, és a leckék már azelőtt elkezdődtek, hogy a Barba Negra Music Club-ba értünk volna. Az első jótanács: ne szállj fel a 49-es vilire, mert nem az megy a helyre. Miután erre rájöttünk és behoztuk a lemaradást – már amennyire lehetett – csak a három utolsó dal maradt a Death Angel műsorából. Baromira sajnálom, hogy lemaradtunk a koncert első kétharmadáról, mert a vége blokk a Dog Eat Dog coverrel  – R.I.P Malcolm Young – simán hozta az este rendkívüli színvonalát. Mark Osegueda az amcsi rokksztár énekes tökéletes megtestesítője, azt hiszem valami hasonló figura szeretnék lenni, ha egyszer menő metálénekes lehetnék.

Másodiknak érkezett az Annihilator, és ahogy Jeff Waters fogalmazott, a „szendvics közepén” lévő kanadai urak nem múlták alul a várakozásokat. Az első bandához képest kevésbé laza, viszont annál patentebben játszó banda teljes mértékig rászolgált a nevére. És hát a név kötelez. Felesleges lenne elkezdenem olyan sablonokkal dobálózni, mint “óramű pontosságú” meg hasonló hangzatos kifejezések, inkább azt mondom, ez a zenekar szimplán kurvajó. Mint már említettem kicsit hiányoltam a lazaságot a műsorból, Bandi barátom ugyanis koncert előtt egekig magasztalta a frontember előadóművészi képességeit. Ebből én tegnap kevesebbet vettem észre, cserébe viszont a Set the World on Fire-nél már olyan beleéléssel és sebességgel bólogattam, hogy a sör/unicum kombó fele a kezemen landolt.

Itt ki is kell térnem az egyszeri firkász egyik leghálátlanabb feladatára, a koncertkörülmények kitárgyalására. Sajnos ezen a téren tegnap nem jeleskedtünk. Nyilván egy sold out-os buli esetében nagyon nehéz kiszolgálni minden látogató kívánságát, és bár a vizuális élményfaktor nullához konvergálását felírom annak a számlájára, hogy otthon hagytam a szemüvegem – annyira látok csak szarul távolra, hogy baromi fura módon tökre nem éltem Alex Skolnick két dal közbeni gitárszólóját. Aztán Bula barátom felvilágosított, hogy az bizony nem is a fent említett úriember, hanem Eric Peterson, a zenekar másik gitárhőse – sajnos a hangzásbeli hiányosságokat fel kell rónom a klubnak. A hangosítás ugyanis irtó gyenge volt. Elképzelhetőnek tartom, hogy a táncparkett bizonyos részein megfelelő, vagy akár jó volt a hangosítás, de egy 7/8/10 ezer forintos jegynél talán joggal várja el az ember, hogy még a küzdőtér utolsó részéről vagy a legszéléről is hallgatva is élvezhető legyen a hangzás. Szóval nem kötözködésből, de kedves technikai személyzet, ha ezt olvassátok, kérlek benneteket gondoljatok a tömeg utolsó sorában álló szalonmetálosokra is.

A kis intermezzo után pedig következzen az, amiért elsősorban vártam a szombat estét. 1987-2017 hirdeti a vörös-fekete felvarró és hát idén 30 évesként kijelenthetem, hogy a 30 bizony emberévekben sem kevés, hát még egy zenekar életkorát tekintve. Bár a másik két banda is hasonló korú lehet, nekem Chuck Billyék tűntek a legszilárdabbnak. A Testament olyan műsort tolt az arcunkba, amit a világ akármelyik pontján csak a legnagyobb tisztelet övezhet. Nem csupán a metálikon Chuck Billy és a gitárosok álmai netovábbjaként játszó Alex Skolnick hozta a csúcsformát, hanem Eric Peterson gitáros és a DiGorgio – Hoglan ritmusszekció sem ismeri a hiba szót. Fölösleges is volt ezt külön-külön egyedülkiállós szólókkal bizonyítani, ez nekem eddig egyetlen koncertről sem hiányzott, itt sem igazán ütött (bár gáz sem volt). Szerintem. Bocs. Nagyjából ennyi is amit “negatívumként” fel tudok hozni (na meg a szörnyű hangzás, de ezt inkább a klubnak rónám fel). Ezen kívül a színpad állat módon volt feldíszítve, a zenészek nem csak marha jók voltak, de igazán éltek is (miazhogy!), és a koncert íve nagyon ütött. Nagyszerűen válogatták össze a dalokat. A műsor nagyrészben a legutóbbi (és szerintem az eddigi legjobb – tudom, tudom… ide lőjetek!) Brotherhood of the Snake lemez dalaiból állt, de persze azért kaptunk olyan klasszikusokat is mint az Electric Crown, Low vagy a záróblokkban a Practice What You Preach. Mindegyik tarolt, az új albumos dalok is ültek (öltek). Imádtam az egészet, úgy ahogy volt és nagyon remélem, hogy látjuk még Chuck faterékat. Külön öröm volt a sold out-os buli, főleg, mert mostanában igen sok rákkendroll koncerten tapasztalom, hogy dugig vannak a helyek, ami bizony elgondolkodtathatná a jónépet, hogy a következő foci stadion helyett felhúzhatnának mondjuk egy 2000 fős klubbot, szerintem simán tudnánk zenekarokat szerezni, aki bevonzana ennyi embert, ami mellesleg lassan beéri egy NB 1-es focimeccs átlagnézőszámát.

FB
Fotók: Pásztor Csaba ‘Kieron’, Rockvilag.hu

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu