Archív

Szerintem viszonylag közel tehető egymáshoz mind a Felső Tízezerrel, mind a Platon Karataevvel való első találkozásom. Azóta viszont rengeteg minden történt mind velem, mind pedig ezzel a réteggel. Én félig hűtlen gyermekként fordítottam hátat nekik, mert arra jutottam, hogy hajlamos mást előadni, mint amit amit valóban gondol. Vagy rosszabb esetben, a semmiről énekel. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi is hiányzik a hazai könnyűzenei életből: olyan, mintha itthon nem lehetne álmodni, valami olyat adni, amit eddig nem hallottam. Mintha mindentől szorongani kéne és depresszív felhanggal indítani minden napot. Tulajdonképpen aznap pont ilyen hangulatom volt nekem is, és nyilván az sem javított sokat a helyzeten, hogy a Kuplungban rendezték az eseményt.

A Felső Tízezer legnagyobb meglepetésemre, alig változott valamit legutóbbi találkozásunk óta, amit körülbelül nyárra saccolnék, tehát még mindig tudtam a szövegeket, és azt is tudtam, hogy melyik szótagnál fogja felhúzni Sallai a fél szemöldökét. Az 1-2 új dal, amit hallottam, nem különbözött sokkal a már ismertektől, amit nagyon sajnálok, mert szerintem minden résztvevőben több potenciál van, mint amit mutatnak magukból. Bár Konrádi Dávid a maga capuccino projektjével és a magáról alig hallató Dessert for Dinosaurs lehet, hogy jobban képviseli most már egy-egy résztvevő lelkiállapotát, mint az F10. Ennek ellenére még mindig beordibálják a színpadra, hogy “imádlak Laci” és visszatapsnál a Világórára nézi a cipőjét minden tinilány, aki túlartikuláltan énekli az összes számot, csak hogy mindenki lássa, ő igazi rajongó.

Annál nagyobb meglepetés volt a Platon Karataev színpadra állása, akik a szokásosnál is többen sorakoztak fel a pódiumon. A már megszokott Czakó-Kuraly Sebestyén, Bradák Soma, Balla Gergely, Jáky András felállást most Kaplocsi-Szabó Levente, Illyés Bence és Táborszky Bence tarkította, amit sokszor terhelően soknak ítéltem, de a közönség szemmel láthatóan szerette, mert a koncert kezdetekor már konkrétan csak az ajtóban tudtam helyet találni. Maga a hangszerelés meglepően sokat dobott a koncertélményen, bár nem ellensúlyozta a Kuplungtól megszokott hangosítási malőröket. A srácok majd’ minden dalt előadtak a friss, For Her névre keresztelt albumukról, amit három részben csöpögtettek az arra éhes rajongóknak, mint egy terápiát, from Gergő to everyone.

Az egész lemez egy szerelmi kapcsolatot követ végig, leginkább a gyász és az elengedés az, amire kihegyezi az érzések egyvelegét, ha nem is csak kapcsolatok terén, de mintegy a fiatalságnak is búcsút mondva. Néha talán nem sikerült pont ugyanabban a hangulatban énekelni a dalokat, mint amilyenben íródtak, de ez valószínűleg abból is adódhat, hogy mint a Lady Macbeth példáján is, a Gergő által írt szöveget Sebő énekli. Ha engem nem is sikerült ebben a keserves érzésben elkapni, a több, mint 300 hallgatót, akik ugrálva felejtették hétköznapi bánataikat, mindenképpen megérintette az alig egy éve alakult zenekar elengedős hangulata. Az egymásra találás a teljes koncertet is jellemzi, az elmúlt egy évben a srácok sokkal jobban gondolkoznak együtt és figyelnek egymás játékára. Ezt mutatja a rengeteg pozitív visszajelzés és az is, ahogy az Elevatort szinte már nincsen olyan fiatal Budapesten, aki ne hallotta volna legalább egyszer.

Kíváncsi vagyok, hogy ezután a fájdalmas időszak után, amit exek és a felnőtté válás okoztak, mi az, amiben ugyanennyire képesek lesznek megtalálni a közös hangot nem csak egymással, de a közönséggel is. Elvileg várhatunk kísérletezősebb hangzást, bár a múlt csütörtöki billentyűs-benjós-trombitás megoldás már így is elég újnak számított a megszokott dob-gitár kombinációhoz képest, Gergő Justin Vernon-rajongása miatt várok még pár elektronikus hatást a zenéjükben. A Budapestről vidékre áramló lo-fi és hálószobakultúra következő zászlóshajójának tekinthető Platon Karataev szerintem képes arra, hogy akár Debrecenben is elcsábítson 50 embert a koncertjére, ami ott nagy szó, mert benne a van nemcsak a slágergyártás, de az a fajta szomorúság, vagy talán melankólia is, amit a new age-es hallgatók többsége csak rejteget magán belül és megtaníthatja őket a keserűség édes átérzésére.

A koncert közben eszembe jutott, hogy az egyik barátnőm Budapestet “city of broken dreams”-nek titulálta, úgyhogy valószínűleg a Tolstoy-karaktertől nevét kölcsönzött zenekar a legidőszerűbb kifejezése a várost átjáró érzésnek, merem remélni, hogy a város hangulatával majd tud együtt fejlődni, vagy egy másikat megfogni abból a rengeteg érzésből, amit a boldogtalanság takar. Számomra itt még nem ért véget ennek a zenekarnak a nyomon követése, érezni a kiforratlan kifejezésmódokat, az önkeresést és az egymásra találást, ám még sok a feloldatlan kérdés, amiknek a megválaszolását a fiúk magukra vállalták. Kíváncsian várom a következő lépcsőfokot a zenekar életében.

Buzás Lelle
fotó: Sam Matysen

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu