Archív

Reni meg Tamás szakítani készültek, istenem, már vagy egy éve. Mindig megpróbálták, aztán persze kurvára nem mentek semmire. Nekem akkor még nem jöttek össze a dolgok, így nem érthettem, miért nem bírják eldönteni, hogy menjenek vagy maradjanak. Addig még fogtam, hogy szeretik egymást, de akkor miért akarnak szakítani, miközben meg sülve-főve együtt vannak? Egyszer például múlt nyáron átmentem hozzájuk, és Tomi ott ült a vécéajtó előtt egy tetkós újságot lapozgatva. Miért ülsz a klotyó előtt?, kérdem, mire ő: Reni, és fel se nézett az újságból. Ennyire szoros volt a kapcsolatuk.

Mégis, két-három hetente, mint nyuszi a fűből, előjött a szakítós téma. Tudom, mert mindig nekem mondták el, ha ráfeszültek a témára. Az első időkben Renivel voltam jóban, ő panaszolta el nekem a dolgaikat, utána már a Tomi is. Később (szeptember felé, mikor kezdődött a suli, érettségipara, minden), szóltam nekik, hogy nekem ez tök kínos így. Mindketten a barátaim, és mindketten külön-külön informálnak róla, milyen szar, miközben meg jó. Én meg titkokat őrzök. Folyton csak titkokat. Lassan minden időm, amit velük töltöttem, arról szólt, hogy újabb és újabb titkokat bíztak rám, én meg a Titokörző Raktáramban újabb titkoknak próbáltam helyet szorítani, és kezdtek kiszorulni a régiek, a végén már azt se tudtam, mi titok és mi nem. Tominak egy hete nem áll fel, Reni bevallotta, hogy lehet, inkább a lányok érdeklik jobban, Tominak megtetszett egy csaj, randizni is fognak titokban, Reni egy hónapja odavan valakiért, akivel csak csetelnek, de még nem találkoztak, Tomi múltkor másra gondolt közben, Reni múltkor másra gondolt közben… és így tovább. Nagyjából annyit tudtam meg róluk, hogy egyikőjük se akkora májer, aminek mutatja magát, és mindenki csalná a másikat, de vagy lekoptatják őket, vagy gyávák. A Raktár megtelt, kész. Mondtam nekik, vagy a titkok vagy én – nincs harmadik út. De lett. Mert Reni (aki amúgy nagy manipulátor volt, istenem, nagyon értett hozzá, mindig az lett végül, amit ő akart, de azért eléggé szeretem) egy harmadik lehetőséget ajánlott: csak akkor beszélnek a kapcsolatukról nekem, ha mindketten ott vannak, különben az egész tabu.

– Hát eléggé, hogyúgymondjam kételkedem, értitek, ugye? – mondtam. Mert az oké, hogy kibeszélő showt játszunk meg minden, de mi a garancia, hogy valamelyikük nem ír rám cseten váratlanul, hogy nem hiszem el ennyire szemét hogy lehet valaki?! vagy valami hasonlót, és akkor nekem már muszáj válaszolnom, hogy mér mit csinált? és ennek sose lesz vége.

Megígérték, hogy nem fognak rám írni váratlanul ilyen kapcsolatos dolgokat, én meg persze belementem, mert megszakítani a barátságot azért toomuch volna, ezt mindhárman éreztük. Ráadásul akkoriban úgy volt, hogy csak ők voltak nekem. Nem tudom miért, de ez valahogy nem is zavart. Lefedtek mindent, ami érdekes volt a világból. És ami nem volt érdekes, az otthon volt. A válás után teljesen magába zárkózott anyám társasága, besötítőfüggönyözött szobáink, a konyha, ahol sose volt kaja, csak por, por mindenütt, az apámra vonatkozó elejtett mondatok. Mai szemmel nézve érzek némi ellentmondást: anyám, meg Reniék is az ambivalens kapcsolataik szemetesládájának néztek, de valahogy mégis megnyugtató volt, hogy egyáltalán néznek valaminek. Amikor már bőven volt időm gondolkozni, erre jöttem rá. Meg arra, hogy nem emlékszem semmire azokból az órákból, napokból, amit külön töltöttem tőlük. Valószínűleg nem történt velem semmi lényeges olyankor. És így lettem én a barátaim rohadt párterapeutája, vagy mije. Gáz. Nem akartam, hogy szétmenjenek, mint anyámék, ennyi. Akkoriban amúgy már én sem akartam tizenhat évesen tökegyedül lenni. Ők persze már ilyen általános hetedik óta együtt voltak. Akkor még csak Renit ismeretem, ő volt a legjobb barátom. Negyedik alsóban jött hozzánk, mert az előző sulijában ellehetetlenült a viszonya az ofőjével. Eléggé lázadó típus volt.

Mindegy, csak hangosan gondolkozom. Igazából a világ legutolsó bulijáról kéne beszélnem. Elvégre ez a cím is. Ami a világ legutolsó buliját illeti, nem találtam meg a nagy őt a buli kezdetéig, ők viszont, azt hiszem, azalatt jöttek rá, hogy egymásnak ők a nagy ők. Sosem érezték olyan jól magukat, mint akkor ott a vidámparkban! Szex közben lehet, hogy igen, de abba nem láttam bele közvetlenül. (Mindennek van határa.) Meg kell mondanom, és elnézést, ha kicsit csapongok, de nagyon cukik voltak. Ami nem jelenti azt, hogy ne lettek volna vagányak, mert eléggé azok voltak. Tomi szemüvegessége semmit nem vont le a vagányságából, Reninek meg fel volt nyírva oldalt a haja és tetkója volt. Én is akartam, de anyámnak nem tetszett volna, és nem akartam még közelebb manőverezni szegényt az öngyilkossághoz. Majdnem azt írtam, hogy teknója, mert gimi elsőben technósnak számított – ez kábé négy embert jelentett rajta kívül, és később mind hűtlenek lettek a műfajhoz. Akkor kicsit el is távolodtunk. Tamásnak is amúgy lett egy tetkója. Azon a helyen, ahol az amatőrök felvágják az ereiket, oda volt biggyesztve, hogy 42. A Galaxis útikalauz stopposoknakban van, hogy a Bölcs Elme hét és fél millió évig számolja a végső választ az életet, a világmindenséget, meg mindent érintő kérdésre, és végül ez jön ki, hogy negyvenkettő. Mennyire menő már?! Ha nem Tamásnak jutott volna eszébe először, tuti hogy magamra teszem, de ő sokkal korábban olvasta, mint én. Később nekem is lett néhány tetkóm, de nem olyan jók, mint nekik, és ráadásul titkosabb helyeken.

A lényeg: karácsonykor eldöntötték: szilveszterkor szakítanak. Ne már, gondoltam, megint egyedül maradok, de nem mondtam semmit.

– Hogy szép legyen – filózott Reni drámaian a telefonba, 23-án. – Olyan szépek voltunk, hogy ennyit megérdemlünk. Hogy szépen csináljuk, ne mint mások, hogy csak összebasznak és letiltják egymást a csába. Mi nem fogjuk letiltani egymást! Mi szeretjük egymást.

Már majdnem megkérdeztem, hogy akkor miért akartok szakítani, de még időben meggondoltam magam, és megúsztam egy újabb órás monológot a „rejtélyes szálakról”, ami összeköti az embereket, és hogy mégsemlehet mégsemlehet, hogy ők együtt maradjanak… so epic. Ebből úgy tűnhet, hogy eléggé megjátszósak voltak, de egyáltalán nem, sőt eléggé népszerűnek számítottak. Tomi először Reni miatt volt inkább az, rávetült a fénye vagy nem tudom, utána már saját jogon is. Tomi például elkezdett önkénteskedni állatos egyesületeknél, szeressükazállatokat meg adjatokpénztállatosdolgokra típusú szervezeteknél. Elég jó. Reni meg pszichológus akart lenni. Azt mondta, hogy életem végéig ingyen fog terápiát tartani nekem. Ez is elég jó.

És akkor a szilveszter, és jött az a Vidámparki Party nevű buli. Tomi valamelyik ismerőse küldött nekik meghívót, ők meg nekem. Eleinte egyikünk sem akart igazán elmenni (kicsit ellentmondásosak voltunk, tudom), csak a Reni látott benne valami soha vissza nem térő lehetőséget. Először azt gondolta, hogy majd milyen jót tesz nekik, aztán meg hogy milyen csodálatos helyszín volna a szakításra. Megihlette a gondolat. Hogy ünnepi körülmények meg minden. A party amúgy csak abból állt, hogy szólt a zene, lehetett táncolni és közben kipróbálni a vidámparkos játékokat, éjfélkor meg nyilván együtt üvöltözni mindenkivel. Mivel rohadt hideg volt, többnyire csak az óriáskerékre volt kereslet, és senkinek se támadt kedve táncolni. Ettől még nagyon jól érezték magukat a barátaim, csak időnként sírtak egymás vállán, mert folyton eszükbe jutott, hogy ha vége ennek a bulinak, szakítaniuk kell. Jó volt őket nézni, meg kicsit szomorú is. Egy idő után az sem zavart, hogy egyre kevesebbet foglalkoznak velem, mert ez csak azt jelentette, hogy jól érzik magukat, szeretik egymást, és hátha lekattannak (egy időre) a szakítástémáról. Hát én nagyon drukkoltam nekik.

Mikor egyszer Tomi kiment vécézni, Reni odajött hozzám könnyes szemekkel, és azt mondta:

– Milyennek látsz minket? Szerinted megvan köztünk még az a valami?

Gondolom, elkerekedett a szemem, mert megkérdezte, hogy mivan.

– Hát basszus eléggé! – válaszoltam és próbáltam elrakni valahova a kezeimet, mert kesztyűt persze elfelejtettem hozni, és rohadtul fáztak mindketten.

– Szerinted maradjunk együtt? Lehet, hogy csak fejleszteni kéne a szeretetnyelvünket.

– Ja, lehet – válaszoltam, és arra gondoltam, ha Tomi visszajön, én is elmegyek pislantani. Amúgy jó este volt, kicsit táncoltunk is, bár messziről inkább csak három dülöngélő kabátnak tűnhettünk. Hullámvasutaztunk, szellemvárkastélyoztunk, tükörpalotáztunk meg ettünk vattacukrot és rengeteget röhögtünk, ők meg egyre jobban rágyógyultak egymásra. Ki tudja, lehet, hogy tényleg nem szakítottak volna. De akkor történt valami: nagyon világos lett.

Nem tudom, milyen robbanás volt, sajnálom, és azt sem, hogy ki robbantott, miért robbantott, azt sem, hogy egyáltalán ember volt-e vagy csak valami magától robbant, egyáltalán, hogy innen jött-e a városból, az országból, a Földről, vagy az égből egy eltévedt aszteroida, amit egy soselátott világból adtak postára direkt azért, hogy itt, a Viámparki Partyn robbanjon föl szilveszterkor elkésett halloweeni tréfa gyanánt, de egy biztos: messziről jött és nagyon gyorsan történt. Csak hízott, csak hízott a felhő, először lassított felvételként, aztán hipphopp, ott is volt. Úgy emlékszem, felülről hullottak a lángok, nehezen, mint hatalmas paplanok. Közben a másodpercek lelassultak, és élesen láttam mindent. Szegény Reni értetlenül nézett rám, mintha én robbantottam volna fel a bulit, és szegény haja közben felgyulladt. A másodperc egyetlen szilánkjáig arra gondoltam, hogy amúgy is vörösre volt festve. Tomi, ahogy volt, egyben kapott lángra a lángóceánban, és a teljes hátulja égett, csapkodtak körülötte a méteres tűznyelvek, ráfolytak az arcára, és hirtelen elvesztette Tomi-karakterét. A szemüvege megolvadt, belefolyt az szemüregébe, és énekelni kezdett, de aztán rájöttem, hogy csak üvölt. Akkor, mikor a legjobb barátaim égtek, észrevettem (vagy inkább kikövetkeztettem), hogy én is. Ott álltunk az óriáskerék mellett, amiről tűzlabdacsokként potyogtak az emberek, vagy ami belőlük maradt, mi meg kis idő múlva már nem is éreztük, csak láttuk, ahogy elfogy a testünk, leég a bőr, a hús, a minden. De jött valami még durvább. Egy sötétszürke gombolyag rohant felénk, mire észleltük, már fel is kapott minket, és hirtelen az égben találtuk magunkat. Ha lett volna még szám, nyelvem, biztos megjegyzem, hogy a barátságunk most tényleg csúcsra jutott, vagy valami ilyen faszságot, vagy hogy mégse sikerült szakítanotok hehe. De a tudat icipici szikrája még egyetlen egyszer utoljára kisült: láttam magunkat az ég peremén.

Most, mint a pernye, hullunk vissza a földre. Ott az óriáskerék.

 

Szalay Álmos
Fák mindenütt címmel jelent meg bemutatkozó “novellaregénye” a 2017-es Könyvhétre. Pszichológusnak tanul, előtte megjárta a színházi világot, és a grafika szakot is. Budapesten él és ír. A kezdőkép szintén az ő munkája. 

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu