Archív

A Black Nail Cabaretből ismert Árvai-Illés Emese nemrégen jelentkezett második, Two címet (Can I get my symbols back? alcímet) viselő szólólemezével. Az Emke művésznéven kiadott anyag követi a BNC zenei hagyományait, a sötét elektronika világába kalauzolja el a hallgatót.

Emese a 2008 óta aktívan működő zenekarában is megmutatta dalszerzői képességeit, illetve több produkcióban is részt vett, mint pl. a német ambient/drum’n’bass formáció, az Architect Mine cimű albumán, énekes-szövegíróként. Továbbá a haza színtér különböző projektjeiben találkozhattunk sajátos, érdekes hangulatot hordozó orgánumával. Emke tehát otthonosan mozog a dark/goth/wave színtéren és nemcsak mint énekes, hanem mint dalszerző is. 2012-ben jelent meg első szólóanyaga, a Breakway címet viselő négy számos EP. Az alkotói munkában a BNC másik tagja, Árvai Krisztián segítette Emesét a saját kiadásban megjelent anyagon.

Az új album, a Two viszont már a brit Two Gods Records gondozásában kerül a közönség elé. Emke szavaival élve: „Az előző szóló EP úgy érzem, kb. fényévekre van. Tulajdonképpen minden, ami zeneileg történt velem, azóta történt: a BCN kiadott 3 lemezt, együtt dolgozhattam fantasztikus emberekkel, turnéztunk mindenfelé Európában…” Szóval született pár dal, amely nem illet igazából a Black Nail Cabaret világába, így Emke szabadjára engedhette kísérletezős énjét és egy igazán izgalmas album született. Nagyon karakteres, jellegzetes, mély orgánum jellemző az énekesnőre és ez az érdekes hangulatot árasztó hangszín az experimentális elektronikus elemekkel karöltve átlépi a megszokott határokat.

A négy számos albumon a nyitó Symbols felrúgja a hagyományos dalszerkezetet; sejtelmes, atmoszférikus hangminták alkotják a dal gerincét. A Mambo-ban is szerepet kapnak a kísérleti elemek, viszont itt már a dallamvezetés a szintipop jellegzetességeit mutatja, kicsit titokzatos, rejtélyes zenei köntösbe bújtatva. Az albumra egyébként végig jellemző a sötét, darkos légkör, mégis olyan érzésem volt a lemezt hallgatva, hogy valamiféle felszabadult érzés is jelen van, amely folyamatosan bontakozik ki a szerzeményekben. Az I’m Dying Mommy-ban a dallamvezetésben felsejlik egy kis popos jelleg, amely feledteti egy kis időre a mélyben megbújó kifürkészhetetlenséget. A záró Pretty Boy pedig egy csodaszép szintipop szám; tele van érzelemmel és a darkwave, minimal wave hangszerelés pedig Emke biztos alapokon nyugvó egyéni hangszínét, szomorkás dallamait helyezi előtérbe.

Nem nevezhető könnyen emészthető lemeznek a Two. Egyrészt a kísérleti elektronikus elemek miatt a megszokottól eltérő hangzással találkozik a hallgató, amely alaposan kimozdítja a komfortzónából. Másrészt az albumra jellemző sötét, darkos atmoszféra egyfajta drámai hatással párosul. Nehéz kategóriát választani Emke zenéjére, de pont ez a meghatározhatatlan sejtelmesség az egyik nagy erőssége az albumnak. Tény, hogy az utóbbi idők egyik legeredetibb hazai elektronikus lemezéhez volt szerencsém és a nemzetközi színvonalú teljesítményből kifolyólag az élő megszólalást is érdemes csekkolni a közeljövőben.

Libus Ágnes

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu