Archív

Czinki Ferencet, az Egy kocsma város című kisregényének kiindulási helyén, a Papagáj presszóban sikerült elérnem, ahol egy zártkörű este keretében olvasott fel barátainak és a törzsvendégeknek. Az idei évben új könyve jelent meg a Scolar kiadónál, melynek címe A pozsonyi metró. Kezünkben tartva a könyvet az a benyomásunk lehet, hogy mindig valami mást, valami oda nem illőt olvasunk várakozással haladva a cselekményben. A két idősíkban zajló történeteket egy valami nagyon erősen tartja egybe, ez pedig valaminek a hiánya. Erről kérdeztem egy sör mellett a szerzőt.

Egy ösztöndíj keretében utazhattál el. Hogyan, és hol fogalmazódott meg benned a regény ötlete?
Az egész visegrádi pályázat megírását eredetileg Krakkóra hegyeztem ki, és arról szólt az egész, de az ösztöndíj szeszélye úgy alakította, hogy megnyertem Pozsonyt. Akkor azt gondoltam, hogy ez végül is nem olyan rossz, mert Pozsonyt még egyáltalán nem ismertem. Majd amikor megérkeztem, a legelső nap azonnal megindult bennem egy történetfoszlány.

Tartalmazott az ösztöndíj olyan kritériumot, hogy valamilyen irodalmi dokumentumot kell az útról készíteni, vagy esetleg egy útirajzot?
Az nem volt feltétele, hogy a városról szóljon, de valamit írni kellett abban az időszakban. Egyből kaptam magam mellé egy fordítót, akivel el kellett kezdeni dolgozni. Az ösztöndíj úgy néz ki, hogy a négy visegrádi országból jön egy-egy író, akik szintén ösztöndíjasok. Velük laktam Pozsony külvárosában, és jó barátságok is születtek.
A végén volt egy közös felolvasás, majd egy új szöveget és egy régit a helyi fordító lefordított.

Nem okozott gondot ez a fajta kényszer az írásnál? A tudat, hogy valamit írnod kell?
Akkor az Egy kocsma város kézirata már készen volt, és éppen azon gondolkodtam, hogy mi legyen a következő. Ezzel teljesen nulláról indultam, mikor megérkeztem Pozsonyba, de azonnal megjött a gondolat, hogy mi legyen a következő. A lehető legjobbkor jött ez az utazás.

Az Egy kocsma városban valós személyek történeteiből merítettél…
Igen, de ott van egy csel. Én az újságírás felől jövök. Újságíró szakot végeztem, emiatt otthon érzem magam a tárca és a riport műfajában. Ezért az Egy kocsma város műfajilag valahol ilyen álriport vagy fikciósriport. Úgy is indulnak a szövegek, mintha az újságban olvasnál egy tudósítást vagy riportot, amiket alátámasztanak a fekete-fehér dokumentáló jellegű fotók, és mindegyik szöveg valahol egy bizonyos ponton eltérül a teljes fikció irányába. Néha észrevehető, hogy pontosan hol indul el az őrület, de nem mindig.

A pozsonyi metrónál másképp volt?
A pozsonyi metró esetében más volt a helyzet. Ott egyértelműen fikciót akartam írni. Ezért ilyen a nyelvezete, ezért vannak fotók helyett rajzok. Abszolút a meseszerűség irányába akartam elmenni, még akkor is, ha nem tudom levetkőzni teljesen ezt a szocio-hangulatú hozzáállást. Ennél az a játék, hogy van egy elbeszélő, aki író vagy újságíró, amit szintén nem tudunk pontosan, és azt sem, hogy mért van Pozsonyban. Csak megtalálja ezt az adatközlőt. Sok történetet hallottam, de az tűnt a legjobbnak, ha az összes hallottat egy adatközlő szájába adom.

Egyfajta bizonytalanság vonul végig ezeken az anekdotákon. Gondolok itt a lány öngyilkosságára első ízben, amikor bizonyosak lehetünk efelől, majd egy későbbi elbeszélésben már nem.
Egy idő után kiderül, hogy maga az elbeszélő is bizonytalan. Az adatközlő meg pláne! Szegény olvasó annak van kitéve, hogy sem az adatközlő, sem pedig az, aki összegyűjti tőle az információkat, nem megbízható elbeszélő. A lány eltűnéséig szöveg szinten úgy próbáltam leképezni, hogy előtte azért csomó információt elrejtettem, de mindegyik információ más irányba visz. A végén megjelennek az opciók, hogy mi történhetett vele.

A nem létező metró, mint a keleti országok szimbóluma hogy jött?
Amikor megérkeztem a városba, előre leszerveztem magamnak találkozókat a helyi kultúrában dolgozó emberekkel. Az tűnt fel, hogy mindenki mesélt mindenfélét, de a pozsonyi metrót mindenki megemlítette. Ez egy érdekes dolog. Elmész egy városba, egy nagyon szép városba, ami nagyon izgalmas, egy történelmi belvárosba, ahol emberek nem arról beszélnek ami van, hanem arról ami nem lett.

„Ez az egész nem is Pozsonyban van, ez egy transzfer egy másik helyre vagy egy másik időbe, de biztosan nem itt járunk, és nem most.”

Itthon, vagy ott érezted a nagyobb pesszimizmust?
Szerintem itthon mindenképpen pesszimistábbak az emberek. Itthon én is pesszimistább vagyok. De amint átlépem a határt, akkor hirtelen jobb kedvem lesz. Nem azért, mert annyival mozgalmasabb város lenne, hanem itthon egymásra ragasztjuk a pesszimizmust. Ha elhagyja az ember a határt, annak van egy felszabadító érzése, de a turistáskodás mindig könnyebb, mint lenni valahol. Találkozni egyszerűbb valakivel, mint együtt élni vele.

Talán az egyik idézet a főszöveg előtt kicsit ellentmondhat az olvasás hangulatának. Nem tudtuk eldönteni, hol érezhetnénk magunkat jobban mint itt.” Ez nem az ottani életre, hanem a másfél hónapos betekintésre vonatkozik?
Igen abszolút. Ez egy kiragadott idézet Dominik Tatarka szlovák írótól. Mindenképpen szerettem volna szlovák írótól idézetet, és Tatarka alakja a könyvben elrejtve is felbukkan.

Végig az elvágyódás érezhető ki a regényből, majd erre következik a bécsi fejezet. Ez inkább a fejlődés vágya, ami mellett itthon jobban érzed magad?
Ez mindig visszatérő kérdés. Valamiért belenyúltam ezzel, hogy átmegyek Bécsbe európainak lenni, vagy valami ilyesmi. Valamilyen érzékeny pontra tapintottam ezzel. Egy kitekintés ez. Kiugrás. Azt mutatja, hogy milyen szűk területen, mennyi különböző világ van ott. A Bécs-Pozsony távolság abszolút elhanyagolható, mégis milyen hatalmas különbségek vannak. Valamilyen más világot is meg akartam mutatni, hogy az éppen a maga tökéletességében hogyan üresedik ki. 

A bécsi lánynak nem kellene magában megölnie a jóságot?
Nem ugyanaz a két lány, még ha párhuzam van is a szövegben. A pozsonyi lány nagyon titokzatos, mert sosem látjuk csak az adatközlő a történeteiből. Ami hol ilyen, hol olyan. Kicsit fel is magasztalja, misztikussá teszi. Itt kapcsolódik a lány a metróhoz, ahogy a metró hiányában, itt is egyedül csak a lány hiányában vagyunk biztosak. Azt tudjuk, hogy nincs meg.

A Horváth Péter ösztöndíj pályázatán a legjobb háromba jutott A pozsonyi metró. Mit jelentenek neked az ösztöndíjak?
Az nagy öröm volt. Az ösztöndíjakra valahogy úgy kéne tekinteni, hogy az tényleg egy olyan díj, egy olyan ajándék, ami megadja neked a lehetőséget, hogy azzal tudj foglalkozni, amivel szeretsz. Jelenleg az én generációm, ez az irodalmi közeg, amiben én dolgozom és élek, állami díjakat nem kap. Jelenleg ezek a magándíjak vannak. Ezek a nagy lehetőségek. Nagy dolog volt benne lenni a top 3-ban is, a zsűri döntésével és a győztes szerző kiválasztásával pedig teljesen egyetértettem.

Te szervezted immár második éve a Fehérvári Irodalmi Napokat, ez a fajta irodalmi összefogás a te ötleted volt?
Igen. Régóta terveztem, hogy valami saját fesztivált kéne elindítani, ami kifejezetten irodalommal foglalkozik. Most már több mint tíz éve szervezek irodalmi programokat leginkább Fehérváron. Ezzel párhuzamosan történt néhány negatív dolog a fehérvári kulturális életben, amikkel nem tudtam azonosulni. Az országos kultúrpolitika egyre inkább beszivárgott a vidéki létbe, ami eddig nem volt jellemző. Akkor úgy döntöttem, hogy a városi nagy rendezvények helyett – amikben addig dolgoztam – elindítok kicsiben egy sajátot, és meglátjuk meddig jutunk.

Major Norbert
fotó: Oláh Gergely Máté

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu