Archív

Pécs a fesztiválturizmus méltatlanul mellőzött vakfoltja, örök orfűi és katlani átszállóhely, ahonnan mindig valahová tartunk, amire sosem jut még egy nap szabi, és ahol legfeljebb akkor kötünk ki, ha mentővel visznek. (Trú sztori.) Pedig Pécs nem csak a nyolcvanas évek undergroundjáról nosztalgiázók, a kilencvenes évek egyszerre Kispálon és PICSÁ-n edzett arcai, meg a Halott Pénzzel sújtott magyarság legendája, hanem az egyik legborultabb magyar fesztivál színtere. Mert ki a fenének jutna eszébe a szilveszteri veretésből alig ocsúdva, január első hétvégéjére egyetlen napba 118+4 fellépőt sűríteni? Profi hanggal? Csúszások nélkül? Teljesen ingyen?

A múlt szombati több mint húsz koncert, közel harmincezer lépés és némi gasztrotrip után következzen tíz fontos következtetés a 2018-ban immár harmadszorra megrendezett Made in Pécsről.

Egy: Pécs elképesztően jó fesztiválhelyszín. Nemhogy toleráns, egyenesen lelkes helyiek között szlalomozunk a szolgálati úttá vált sétálóutcákon, nappal az épületeket, a helyi street artot, meg a főtéri óriásbuborékost, este a város fölé beúszó, kivilágított Tettyét és TV-tornyot csodálva, ahová speciel nem is olyan nagy kaland a péntek esti partik előtt felkaptatni. Plusz pont, hogy a pofátlanul olcsó fröccsök mellé szemtelenül jókat lehet enni is: egy szaladós brunch két koncert között is belefér a Reggeliben, estefelé lehet szusszanni a streatben egy hamburger mellett, miközben a mecseknádasdi Karl kézműves söreit is tesztelhetjük, vasárnapi chillnek meg tolni a Zsolnay-negyedben napozásra a Balkán Bisztróban egy véreshurka-burgert.

Kettő: a pécsi klubtérképet bármelyik város megirigyelhetné. Szombaton hat helyszínen futottak a koncertek, amit a péntek esti nyitásra két klub és a Punnany akusztik „üvegsátra” egészített ki. Az, hogy kezdőként háromszor eltéved az ember a Ti-ti-tát vagy az Ampert keresve, csak fokozza a merülésélményt. Ehhez képest a BOTB és a Vittula kommersz, hiába hirdeti a SZOBA fala, hogy ez lenne utóbbi pécsi doppelgängere.  A stílusok szétválása hipstertől kannásborig, tisztes rocktól technóig teljesen egyértelmű, az átjárhatóság, legalábbis ezen a szép szombaton, mégis maximális.

Három: a nagy merítés mégsem a bőség zavara. 122 produkcióval már-már tökéletesen sikerül, ha nem is lefedni, de nagyon jó fogást találni a legeklektikusabb zenei ízlésen is. Brutális lélekrajz ez: az ember hirtelen szembesül azzal, 60-70%-ban nemcsak víz, hanem Pécsi Est is, a fennmaradó egyveleg pedig kicsit a Nappali hip-hopja, kicsit a Made in Pécs egyszálgitárosa, kicsit a Szabadkikötő indie-je, meg, na, a Ti-ti-tá zúzása, fel-felengedve a Trafik estefelé egyre lendületesebb rockzenéjével. Nem kell életbevágó döntéseket hozni, gyönyörűen lehet hömpölyögni az árral, az egymondatos biók némi intuícióval bőven elég alapot jelentenek a jó döntéshez. Vagy nem – egy „húzós punk’n’roll” címkét bebukva azért a láb szavaz, de vannak rosszabb dolgok, mint némi séta után autentikus mecseki country utolsó hangjain kikötni.

Négy: Liverpoolt meghívni nem kell félnetek. Négy-négyből három koncertbe és egy DJ-be belehallgatva legalábbis így tűnik, a saját bevallásuk szerint confusioncore-t toló Chinsniffer ebből ráadásul akkora katarzis, hogy a fal adja a másikat. Sikerült valami olyan sokszínűt, összetettet és valószínűtlent meríteni a kinti színtérből folkkal, vibrafonos norvéggal és a „mental” szó minden árnyalatát ábrázoló fent emlegetettekkel, ami ugyanúgy átírja a Liverpool=Beatles egyenletet, mint maga a fesztivál a város seggére csapott Lovasi-billogot. Ráadásul mindezt úgy, hogy egyáltalán nem nagy neveket rántottak be – a Chinsniffernél például némelyik helyi erőnek is több követője van a Facebookon. Pedig.

Öt: szívet melengető a folytonosság. Ott volt a Szervezés alatt első fellépése, ott volt a kishableánycsókja. tíz évvel feloszlás utáni újrázása, a Pécsre hazatérők, Pécsre bevándorlók, alkalmi formációk és évtizedek óta együtt játszók. Mindez Kodály Központtól és Pécs-mítoszteremtéstől függetlenül is egyértelműen abba a hitbe ringat, hogy ennek a városnak anyanyelve a zene.

Hat: még mindig lehet városokhoz szerelmes dalokat írni. Persze, Under the Bridge, meg Cseh Tamás Budapestje, de ettől még megható, hogy a délelőtti sávban meghallgatott négy előadónak (Vince Aliz Liza, The Shed, Szervezés Alatt, Dollar Street Gents) egytől egyig volt egy szeretetteljes Pécs-, vagy legalábbis Orfű-száma. Véletlen? Nem hinném.

Hét: farkastörvények helyett működőképes ökoszisztéma. A Made in Pécsen mindennek megvolt a helye és ideje, egyet kivéve: Pécs zenei csúcsragadozói ezúttal szinte csak a műsorfüzet referenciapontjaiként voltak jelen. A Junkie Jack Flashnél vagy az egyébként toplistás lendülettel belecsapó Mongooznál jobban forgó zenekar nem lépett fel, nem nyomta le se a Kispál, se a 30Y, se a Halott Pénz népszerűsége a többieket, a nyitóestre kiemelt – általam, bevallom, kihagyott – Punnany pedig akusztikot tartott, abszolút csemegeként.

Nyolc: nem csak utópia, hogy ha már jut, mindenkinek egyformán juthat hely. Nem csak az idő fixen ugyanannyi, függetlenül attól, hogy évtizedek óta covereket játszó veterán, X-faktoros dalszerző vagy nemzetközi szinten nyomuló állandó fesztiválelem kerül a színpadra, hanem a profi hang és fény, meg a közönség figyelme is. Ráadásul nagyon úgy tűnik, senki sem tartja mindezt megalázónak vagy kezeli a maga húsz percét alibiként. Még szebb, hogy teljes mélységében át is érzi a jelentőségét: amikor a Stereo Kollektív a helyszínzáró fellépéséből hosszú perceket áldoz arra, hogy a közönséggel együtt meghallgassa az előző este elhunyt DJ Zefil egyik számát, minimum könnyes pacsit ér amolyan zenei fair play-díjként.

Kilenc: tényleg színpadra lehet állítani 120+ produkciót 9 helyszínen másfél nap alatt katasztrófa, tömeghisztéria és emberhalál nélkül. Ennyi. Bravó!

Tíz: ez Magyarország valószínűleg legmosolygósabb fesztiválja. Kiemelném Terenyi Zsuzsi, a Kaktus mindig szálegyenes és rendíthetetlen, hűvös eleganciával körüllengett perkásának elképesztően meleg mosoly-kommentárját, amikor Irsik Bence jól beleakad a gitárjával a mikrofonállványba a finálé alatt; a Dollar Street Gents színeiben üvöltő Kopasz Jenő ismerős hat-tízévesekhez intézett vigyorait, közvetlenül azután, hogy hardcore koncerhez illően, matinésáv ide vagy oda, nagy svunggal közéjük vetődött; valamint a közönség arcát átrendező, áll- és dobhártyaszakadással megtámogatott, döbbent kacajt a felfedezés örömére, hogy létezhet egyáltalán olyasmi, mint a Chinsniffer mosolygásra buzdító angol gyerekdalból kirobbanó, totális őrülete.

Köszi, Pécs. Jövőre!

  1. január 4-5., méghozzá Béccsel, részletek itt.

Kellermann Viktória

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu