Archív

A kamaszkor fene egy dolog. Mindenkinél más időben és súlyosságban is. Van, aki észre sem veszi, és már rég nyomja a nagy felnőttséget, van, aki meg benne ragad és éli a nagy lázadást, keresi az útját még vénségére is. A kamaszkor egy rögös átvezető út a pihe-puha gyerekkorból a többnyire feleősségekkel, szerepekkel, bonyodalmakkal terhelt felnőttkorba, kinek-milyenre sikerül. Vajon a kamaszkor valami rosszat, kínszenvedéses kort készít elő? Vagy egy könnyed, progresszív korba vezet át? Időben érkezik, vagy talán túl korán/későn? Egybeesik-e egyáltalán a társadalmi értelemben vett kamaszkor a pszichológiai terminus szerinti életszakasszal?


Fotó: Capa Központ

Minden társadalom és kultúra igyekszik kialakítani a saját meghatározásait az élet stációira a születéstől a halálig, és az adott életszakaszban elvárja a tagjaitól, hogy a címkéi szerint viselkedjenek; “ártatlan” gyerekként, “érett” felnőttként, nőként, férfiként, apaként, anyaként, nagyszülőként. De hogyan lehet kamaszként helyesen viselkedni? Mint egy engedelmes gyerek, vagy egy érett felnőtt? Hogyan komolyodjon meg valaki, ha még az útját keresgéli? Lázadjon, hajtson fejet, fogadjon el és be mindent? Hogyan fejezheti ki egy kamasz, hogy milyen irányokat próbálgat és merre tapogatózik? Öltözködés, beszédstílus, zenei ízlés, szubkulturális hovatartozás jelképei jelennek meg, néha tudatosan, néha csak a divatot követve. A kiállítás képein ezek az elemek és kérdések jelennek meg újra és újra, anélkül, hogy az önkifejezést kezdené el mélyebben boncolgatni, többnyire az átmenetekre és a keresgélésekre fókuszálva.


© David Meskhi: Ha nem köt a föld | When the Earth Seems to Be Light, 2007-2017

A kiállításon a fotóművészek mellett Tóth Márton Emil szobrászművész alkotásai is helyet kaptak, és talán azért említeném őt először, mert meghökkentett, hogy szobrok is bekerültek a tárlatba, nem utolsó sorban pedig zseniális témaválasztásokról és megformálásról van szó, mint a lufis, a homokozós, vagy a Teher alatt nő a paszuly c. alkotásnál. A kiállító művészek munkái közül talán a brit Derek Ridgers portréi és Koleszár Adél mexikóvárosi sorozata fogott meg a leginkább. Ridgers fekete-fehér fotói megelevenednek, az arcok szinte követnek a tekintetükkel, még négy évtized távlatából is. Koleszár sorozatának portréi szintén húsba maróan élők, és a társadalmi kontrollt helyezik fókuszba.


© Derek Ridgers: Babs, Soho (Londoni fiatalok | London Youth), 1987

Szintén a nagyteremben kapott helyet David Meskhi When the Earth Seems to be Light című sorozata, ahol grúz gördeszkásokat és fiatalokat fotózott Tibilisiben. Megnéztem a hozzá kapcsolódó, azonos című dokumentumfilmet is (rendezte: Tamuna Karumidze, Salome MachaidzeDavid Meskhi), amit amúgy vetítenek is a teremben, és nagyon szépen kiegészíti azt a csendes, melankolikus elveszettséget, amit a képek tükröznek. Megtaláltuk egy grúz oldalon, nézzetek bele!


© Jörg Brüggemann: 80-as évek thrash metal rajongó | 80s Thrash Metal Fan (Metalheads), 2010

Külön szórakoztatott Jörg Brüggemann Metalheads c. sorozata, amiben a világ különböző pontjairól (Argentína, Ausztria, Brazília, Egyiptom, Németország, Indonézia, Svác, USA és Malajzia) mutat metálos arcokat, és bizony rájön ilyenkor az ember; a metál mindenhol metál. Kairó és Berlin távolságot átívelő hosszú hajak és széles terpeszek, ahogy Tatabánya lepukkant vonatai és Tibilisi romos házai sincsenek olyan messze egymástól, ha a kamaszkor mindenhol lekerekíti a széleket, vagy épphogy kiélezi azokat. Remek kiállítást hozott tető alá a CAPA Központ, mindenképpen nézzétek meg!

Décsy Eszter
borítókép: Capa Központ

A kiállítás megtekinthető: 2017. december 4. – 2018. március 18. minden nap 11 és 19 óra között.
További infók a CAPA Központ oldalán


© Koleszár Adél: Paloma (Death Drive), 2017


© Anna Grzelewska: Julia Wannabe, 2010-2016


Fotó: Capa Központ

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu