Archív

Vacsorameghívás a közeli barátoknak, avagy ünnepeljünk együtt egy pokolbéli kis összejövetelen. Fekete-fehér elborulás, abszurdum, dráma, humor és kiváló színészek kamaradarabja. Sally Potter éles szatírája már itthon is felbukkant a mozikban.

Sally Potter munkássága valószínűleg kevésbé ismert itthon, mint szülőföldjén, Angliában, és igazából nem voltam lenyűgözve tőle eddig, kivéve az Orlando, de ott is inkább az eredeti Virginia Woolf regény és Tilda Swinton miatt csillogott a szemem. Nem is személye miatt bukkantam a filmre, hanem merő véletlenségből egy kellemesen másnapos vasárnap estén beakadt a trailer. Teljes agymenés.

Az ötvenes, elegáns, konszolidált Janet (Kristin Scott Thomas) néhány órája kapta meg kinevezését a brit árnyékkormány egészségügyi miniszterévé, ennek örömére meghívta a barátait egy kis összejövetelre, pezsgővel, vacsorával, ahogy kell. Éppen a konyhában küzd az ételekkel és a gyakran becsörgő gratuláló hívásokkal. Férje, Bill (Timothy Spall), első ránézésre némileg hibbantnak tűnik, de mintha ez csak nekünk tűnne fel, az érkező vendégeknek – April (Patricia Clarkson) és pasija Gottfried (Bruno Ganz), Martha (Cherry Jones) és élettársa, Jinny (Emily Mortimer) – nem igazán. De várnak még egy, többször emlegetett párt, akik közül csak Tom (Cillian Murphy) érkezik meg, valamiért erősen feldúlt és kokaindús állapotban, zsebében egy pisztollyal. Ahelyett azonban, hogy mindenki együtt örülne Janet sikerének, mindenkinek van egy szenzációs bejelentenivalója, érkeznek gyanús hívások és üzenetek, és egy pillanat alatt azon kapjuk magunkat, hogy a bábeli zűrzavar valószínűleg tökéletesen átlátható és egyszerű eset volt az ebben a lakásban történtekhez képest.

A vendégek (The Party) tökéletes politikai és szerelmi kamaraszatíra, és annál még sokkal több. Egy eddig közepes rendező mesterműve, precízen felépített sztorival, olyan színészgárdával és színészi játékkal, amitől leesett az állam. Kristin Scott Thomas antihősnőjének elméje lassan bomlik meg, de mire ez megtörténik, a miénk már megbomlott. Patricia Clarkson válogatás nélkül mindent és mindenkit savaz, olyan érzékkel, ami előtt le a kalappal, cuki höreg-hippi férje, Bruno Ganz pedig jobb, mint Hitlerként. Mindenki elképesztően könnyeden, erőlködésmentesen alakítja a maga figuráját, és ez a lazaság iszonyatosan átjön a filmvásznon. A háttérben futó szálak lassan, de tökéletes időzítéssel sejlenek fel, így mire helyére kerül az utolsó kis kirakósdarab is, az ember azon kapja magát, hogy vége az új kedvenc filmjének. Becsszó meg akartam nézni egyből újra.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu