Archív

2016-ban az Ozone Mama nyerte a Fonogram-díjat Az év hazai hard rock vagy metal albuma kategóriában, ahogy a debütáló albumukkal 2012-ben is. Úgy írnak magukról a honlapjukon, hogy dalaik modern felfogásban idézik meg a hatvanas, hetvenes évek zenei-, és érzésvilágát. Hogy ez mennyire látszik az új albumukon, a Cosmos Callingon? Lássunk neki a kritikának, hogy kiderüljön.

Ők nem azok az unalmas rockbandák, akik csak zúzni tudnak meg üvölteni, és egy szám után már pontosan tudjuk, hogy mire számítsunk tőlük. Nem, ők egyszerre újítják a régit a jelenhez, és egyszerre adják saját magukat: nincsen semmiféle megjátszás, élvezet van, meg életérzés. Mint egy jól időzített hatvanas-hetvenesévek, még a stúdióhangzás is máshogy szól. Összerakottabb, erősebb, kiegyensúlyozottabb, mindenféle manír nélkül szóló anyag. Az énekes részt Székely Márton, a gitárt Gábor András, a basszusgitárt Dobos Gergely, a dobokat pedig Gulyás Máté látja el. Viszont ezen az albumon, a billentyűs hangszereken Lukács László erősítette a csapatot. A hangmérnök pozíciót Garcia Szabolcs tölti be.

Az egész album jól van építve, a struktúra nem döcög, hanem simán és természetesen folyik a saját medrében. A zeneszámok egymásra épülnek, nincs hiányérzeted. Az Evil Ways című számuk a Cosmos Calling albumának nyitó dala, intrója is egyben, és számomra olyan érzést kelt, mintha a víz alól szólalna meg. Vagy még inkább egy füstbe beleült hangzás: mintha valami meditációs, spirituális utazásra hívnának minket. Deep Purple, Smoke on the Water, megvan? Csillagosötös. A Straight on till Morning Light folytatja ezt a kiegyensúlyozott vonalat, és el tudom képzelni, hogy a nagy Texasban whiskyt iszogatva, szivarozgatva, a kandalló mellett ezt hallgatják a férfiemberek. A Doppelgangerben már kezd megjönni az erő, és elképzelem, ahogy itt már a hajukat rázzák a stúdióban, a jó hangulat garantált, és ez az, amitől még dögösebbek lesznek az együttes számaik: nem a kínt, a szenvedést érzed, miközben hallgatod őket, hanem a felszabadult energiákat-, és boldogságcsempéket. Az énekes is pontosan tisztában van a hangjával, hogy mit tud, hogy meddig mehet, hogy meddig kényelmes még, így egy olyan hang sincs, amire fognánk mi hallgatók a fejünket, hogy ezt már nem kellett volna. És ez a mai zenében ritka. Azaz igazság, hogy Lukács Laci kellett ide, mármint persze, nélküle is tök jó lett volna, de így, hogy ő vette kezébe a billentyűket, nem akarom elképzeli máshogyan.

A High Ride az egyik szeretet-számom, főleg így a 0:57-1:18-ig, aztán a majdnem kétperc felénél, mikor is az énekes, Székely Márton úgy ereszti ki a hangját, hogy rögvest táncra perdülnél. Ettől a számtól kezdve a 100%-os hangerő is túlságosan halk és félmásodpercenként kapcsolgatom, hogy feljebb menjen, de nem tud. A Feel so Alive is hozza a rock and roll érzést, és még mindig a dob az ideálom, be kell látnom. Van valami ördögi játék az egész albumban. Nem visznek le a mélybe, egyszer sem, nincs hullámvasút, fent a felhők felett hatszáz méterrel tartanak a fiúk minket, egyszerűen nem érzed rosszul magad. Nem érezheted rosszul magad. A lelket, a hangerőt kicsit visszaveszik, beáll az egyensúly, összeolvad a nagy szabadságban a hangszerek az énekkel, az ének a hangszerekkel, líraibb lesz, költőibb a Shout at the Sky című szám, a Cosmos Calling éppen felénél tart, a lemez összerakás csillagosötös. Ha lesz egyszer akusztik, akkor ezt a számot kérném, talán még a Filharmonikusokkal is a háttérben… Áll az alku, srácok?

Az album címadó dala, a Cosmos Calling egy „riverside” a valóság és a képzelet határán. Mint egy prózamesélés Deep Purple – Hendrix – Pink Floyd – Dire Straits-módra; nem a hasonlóság, hanem inkább az a levegő, a kámfor, ami körbelengi az Ozone Mama tagjait is. A Freedom Fighters a főkedvencem, azzal a hiteles élettel, azzal a szabadságvággyal és nem meghunyászkodással, a harcokkal, de mégis az elégedettséggel és hálával, ami jellemzi őket. Szabadharcosok, kiket nem üldözz a rossz. Az utolsó szám, a Cold Light of Day már készülődik a lezárásra, ahogy egy kapcsolatnál is szokott lenni. Buli van még, őrület, ordibálás, de már a szavak tartalma és hangszíne hordozza magában a különválást és a… melegséget. Ez az. Az album összes száma nem jéghideg, ahogy az első szám ördöge elvárná, hanem tűzforró, melenget minket. A pokol ura nem hideg kőszikla, hanem forróbb valójában mindennél, csupán kint rekedt a normálison kívülre. A pont pedig a The Alchemist, a regény végpontja, ami elmondja az előző történet tanulságát, ami összegez és útjára bocsájt, ami után mindenki megy szabadon és könnyedén a saját útjára. Ami az első szám tökéletes párhuzama: az albumnak van eleje, középpontja és végpontja. Lefesti az utat, elmeséli a nézőpontjaikat, elkísér minket és fent tart, majd elengedi a prózát. Ez egy tökéletesen megszerkesztett és megkomponált album. A tényleges utolsó szám, a Moon Pilot már talán felesleges is, mégis megörülsz neki, mikor meghallod, mintha a lezárás után még jönne valami újra találkozás a jövőben. Hatperces gyönyör; kiélvezed őket, hogy aztán a gitár és a dob végén felnevessenek, rágyújtsunk, és elinduljunk: te jobbra, én balra, nincs megállás.

Azt mondják, a rockzene, a pszichedelikus pedig annál is inkább nem létezik már. Akkor tessék meghallgatni az Ozone Mama legújabbját. Itt minden összeállt, mindenki kell bele, akik benne vannak: a gitár, a basszusgitár, a dob, a billentyű, az ének, a hangmérnök, a manager, a mindenki. Február 17-én lesz a lemezbemutató koncertjük, ott találkozzunk!

Varga Maja

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu