Archív

Ördög Tamás, a klasszikus-zseniális Bertolucci Álmodozók című filmjéből inspirálódva állította színpadra a mai huszonévesek szabadságvágyát, párkapcsolatait, korlátaikat. Hogy mennyire sikerült? A Kugler Art Szalon és Galériában, vagyis egy belvárosi lakásban mi is megnéztük.

Azt hiszem, hogy nem értem a lényegét. Fiatalok egy kommunában, ahol valamilyen szinten mindenkinek van valami lelki problémája, amit nem tudott feldolgozni eléggé ahhoz, hogy önállóan szabad lehessen. Hogy mindenki mindenkivel, és azt érzed belül, hogy meg kéne lepődni, hogy fel kéne csattanni, hogy tejóég, mi történik itt, de nem történik ez, mert az egész annyira klisés, hétköznapi és átlagos már, hogy nem érint meg annyira, hogy felhördülj. A világ alakult, mi pedig benne vagyunk a sodrásban. Már nem tud meglepni téged a fiatalság, talán mert akárhová lépsz, ott terem egy, és akarva-akaratlanul is belevonnak az életükbe téged is. Részese leszel az utcán, a sörözőkben, a bevásárlóközpontban, a buszon, a vonaton: hallod és látod őket, megérinthetnéd is, de mégis pont annyira közeliek, mint távoliak.

Nincs sok hasonlóság a film és a darab között. A mai fiatalságban nincs meg az a tűz, ami akár szétrobbanthatná a politikai elitet, most úgy tüntetnek, hogy zene szól közben, alkoholmámor középen, élvezni akarják a rosszat is, mert a nem élvezés maga a halál. Nem önmagukat, nem a világot ismerik, hanem valami megmagyarázhatatlan ösztönösséget és spontaneitást. A normák ellen úgy lépnek fel, hogy bele sem gondolnak abba, hogy éppen mi a norma, mik a szabályok, mik a kötöttségek, csak tisztán lépnek, már-már automatikusan lázadva minden ellen, ami a régi generációnak megszokott volt és talán még be is vált. Nem akarnak robotok lenni. Mintha a vérükben lenne a folytonos megújulás képessége. A gátlásosság és a nyíltság között ugrálnak és néha, sőt többnyire annyira elmosódik a határ, hogy már önmaguk sem tudnák saját magukat definiálni. A mai fiatalokat talán nem is lehet: nem létező kategóriák a túlságosan létezőben, amikben egyszerre minden szerepel és közben semmi sem. Az összes ismert tulajdonság bennük van az önzőségtől, a nárcizmuson át a hedonizmustól kezdve az érzéketlenségen keresztül a függetlenségig és függőségig minden. A csontjukba égtek a szavak, a fogalmak, a tettek, a hiányok, a magány, a társasági élet, de mindinkább az a fajta lázadás, ami mindenkinek és mindennek szól, legfőképpen önmaguknak. Lázadnak, mert talán csak így élhetik túl a hétköznapokat. A fiatalok félnek, rettegnek mindentől, és pontosan ebben rejlik az erejük: csakazértis a félelmet élni meg.

Ebből kiindulva, a bátorság vagy becsületesség fordítása a felelsz vagy mersz játéknak, nem is hangzik olyan hülyén: valamilyen szinten ebben is megmutatkozik, hogy a fiatalok mindent újra szeretnének definiálni, és amit szeretnének, azt meg is csinálják. Ha beleuntak, ha nincs szükség a régire, akkor kifordítják, átfordítják, újradefiniálják addig, amíg megfelelő lesz a számukra. Sosem esnek kétségbe, még akkor sem, ha az életükről van szó.

Rendben, a színház más, hosszát tekintve, mint egy film, de hiányoltam a karakterek lelkének ábrázolását, a folyamatát és a fejlődését is. Az A pontból Z pontig jutást. Nem elég, hogy a többi szereplővel elmondatjuk, milyen a másik jelleme, nem elég, hogy megnyitjuk a felszíni szelencét az adott szereplő mibenlétének, viszont egyáltalán nem visszük tovább, sőt megakad egy bizonyos szinten az egész. A mai fiatalok vakmerőek és gyávák egyszerre: pont annyira rohannak neki a falnak és lépnek a gázra, s főleg össze-vissza téve ezt, hogy sosem tudatjuk, a két fogalom között melyik is lesz többnyire igaz rájuk. Lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy remek színészek valódi, őszinte tartalom nélkül. De a fiatalok belemennek, mindenbe, beleüvöltenek a felszínbe s kikacagják a mélységet. Mintha mindegyikük valami kemény drogon élne, közben pedig életükben nem használtak ilyet, de ha már ki is próbálták? Mi van akkor? Olyan természetes, ahogy régen a víz volt. Megrekedünk egy bizonyos szinten, mint a darab is, ha a mai fiatalságról van szó: elkönyveltük őket szemtelennek, önzőnek, nemtörődőm bagázsnak, ők pedig hagyják, mert élvezik valamilyen szinten, hogy a nem-érti-meg-a-világ-kik-és-milyenek-vagyunk címkét ragasztottuk rájuk. A régi időkben még a művészek, a művészlelkűek voltak a meg nem értettek, most már ez kinőtt a fiatalságra is. Csak míg a művészek leszarták, a fiatalok próbálnak ennek – tudatalatt – megfelelni. Próbálnak nem törődni a világgal, miközben túlságosan is érdekli őket a többi ember – ördögi kör, egy soha végett nem érő kapcsolat a felnőttség felé.

Ördög Tamás rendezésében a FAQ Társulat Álmodozók című előadása nem más, mint egy kísérletnek megfelelő próba. Nem tudom, mennyire volt benne improvizációs rész (a fülszöveg szerint a társulat improvizációi és interjúi alapján írta a rendező), de ahol úgy tűnt impróznak, azok annyira hitelesek és őszinték voltak, hogy sokkal jobb volt azoknál a részeknél, amik követték szigorúan a dramaturgot, a rendezést; mikor a szereplők engedték magukat felengedni, mikor engedték, hogy a szerep, a téma átjárja a belsőjüket és tényleg alkossanak valamit a szabályok nélkül. A zongorás ének rész nekem speciel nem hiányzott, nem éreztem szükségét annak, hogy néha-néha felbukkant, mintha a piacon megkérdeznék, hogy „Három dekával több lett, maradhat?”, s persze, hogy rávágjuk, hogy maradhat, mert jelentősége nem sok van. Ahogy az itt megjelenő meztelenségnek sem. A cenzúrázatlan levetkőzés többnyire olyan, hogy már-már zavarba ejtően ledobják a gátlásaikat és megnyílnak úgy, hogy a ruha az rajtuk marad, mégis olyan érzés a szavaik és tetteik által, mintha pucérak lennének: ez hiányzott az előadásból, és ez az, ami a Bertolucci filmjében annyira gyönyörűen szerepel. Ilyen volt számomra a darabban az a jelenet, mikor Gergőről kiderül, hogy a való életben, a kommunán kívül is van élete, és az ottani barátnő megjelenik, de Geri éppen eddig bírta, teljesen kikelve magából előad egy megőrülési jelenetet, aminek a végén elhagyja a lakást. Ági nélkül. Az egyedüli karakter, aki talán el is jutott valahová, akin, ha egy pillanatra is, de láttad a valóság és a bezártság háborúját. A fülszöveg erotikát is ír, de nem volt ebben semmi erotika, csak eljátszott pajkosság. Hol maradt a tűz? Azaz égető bizsergés, amihez nem kell vágyat érezni, csak látensen megsimogatni a dolgokat, mintha. Nézni, de mégsem látni.

Cuhorka Emese, mikor robotmozgásszerűen szerepet játszik, akkor a néző a kívülálló negyedikkel tud azonosulni: szégyelled magad, hogy te nem érted, nem értékeled, ami itt folyik, hogy nem tudsz nevetni rajta, mert helyette azt érzed, hogy naésezmostmicsoda. Viszont amikor a szexuális életről beszélgetnek, akkor ott valami elindul, és hallgatnád, és várnád, hogy mégjobban kibontakozzon egy szál, de ezért mondtam, hogy ez az egész előadás olyan, mint egy próba. Több szálhoz nyúltak, ami iránynak jó lenne, de egyik sem lett tovább gondolva. A szerelmi rész, ahol a két fiatal önfeledten megnyílik fokról-fokra egymásnak, miért csak ennyi és nem tovább? A megnyílás és a vég között mi történt? Hogy jutunk el az őrületig? Hogy jutunk el a való életben a megbolondulásig? Hogy meddig van a valóság és az, amit kötöttségnek nevezünk? Hogy mennyire akarunk megfelelni, szeretni, hogy aztán magunkat válasszuk? Vagy azt, ami kevésbé mutat túl rajtunk.

A nárcizmusos, a titokzatos, a különc, és a negyedik, aki valójában nem tartozik sehová sem. Négy különálló, mégis egybevonható egységű társaság: valamivel megfogják egymást, de csak három a talapzat, a negyedikek sosem maradnak sokáig. Ami az egyik embernek való, a másiknak harc, s többnyire sosem a szenvedély győz.

Szereplők: Blahó Gergely, Cuhorka Emese, Georgita Máté Dezső, Göndör László, Orbán Borbála, Tóvaj Ágnes
Dramaturg: Kautzky-Dallos Máté
Jelmez: Giliga Ilka és Mucsi Balázs
Rendező: Ördög Tamás

A következő előadás:
március 14, KuglerART

Varga Maja

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu