Archív

Dél-Afrikai gin- és bor-túra, kulurális roadtrip és természetben elmélyülés, fehér cápák, zsiráfok, zebrák és strucc-steak, avagy folytatjuk az élménybeszámolót…

Az első részt itt olvashatjátok!

Pár nap pihenés után északabbra indultunk a hegyek közé, a Botlierskop magán vadrezervátumba. Ez volt a legturistásabb pontja az utazásnak, de egyrészt nem érdemes kihagyni, másrészt ez a rezervátum valóban óvja és gondozza az állatokat, és a háttérben is igyekeznek visszaszorítani az orvvadászatot, ami komoly probléma az országban. Az illegálisan kilőtt állatok bőre, szarvai többnyire Kínában landolnak, és már a kormány is rájött, hogy a turisták pénze sem marad az országban, ha nincs mit “szafarizni”, így néhány éve végre állami intézkedéseket is hoztak az orvvadászat ellen. Gyönyörű tájon, a hegy tetején töltöttünk egy éjszakát, vacsira strucc-steak és vándorantilop (springbok) falatkák, ébresztő hajnali ötkor. A vezetőnk eléggé képben volt az állatokkal, a közeli egyetemen végez állati fertőzésekkel kapcsolatos tanulmányokat, és még néhány zulu sztorit is beszúrt a túrába.

Lényegében oroszlánon és elefánton kívül az összes nagy afrikai jószág ott kolbászolt körülöttünk; struccok, fehér orrszarvúk (fegyverrel őrzik a területet, főleg az orrszarvúk miatt, és nem árulhatta el, összesen hány van, mi ötöt láttunk), zebrák, gnúk, bivalyok, zsiráfok, legalább négyféle antilop, impala, madarak és még vízilovak is. A gnú a zulu istenek vicce, zulu nyelven bohócnak hívják, mert egyrészt nem valami okos, másrészt több állatból van összegyúrva; a farka a lóé, a hátsó lába az antilopé, a mellkasa és sörénye a zebráé, a szarva a bivalyé, a feje meg a sáskáé. Valóban nem egy szép jószág. A vízilovak meg anno egyezséget kötöttek az istenekkel, hogy élhetnek földön és vízben is, ha nem halásznak, csak füvet esznek. Ezt bizonyítják azzal, hogy az ürüléküket farkukkal körözve szétterítik a földön (sose állj jóllakott víziló mögé!), így az istenek látják, hogy nincs benne halszálka. A bő három órás ködös szafarizás igazából fantasztikus élmény, izgalmas közelről, ketrecek nélkül látni ezeket az állatokat, de mégis van egy kis turistás-állatkertes mellékíze. Nagyon élveztem, érdemes rámenni, elvárások nélkül.

A következő állomás Shaun nagybátyjának a pecója volt Great Brak Riverben. Annyit tudtam, hogy közel lesz a tengerpart. A falut eredetileg az angol Searle család alapította az 1800-as évek közepén, vámszedők voltak a parti úton George és Mossel Bay között, ők nyitották a fakitermelő üzemet és a bőrcipő manufaktúrát. Bár nem tudtam, van itt egy kis szigetféle (The Island), amit a Brak-folyó ölel körbe a parton, egy indokolatlanul keskeny híd visz be, és mára csak nyaralók vannak ott. Eredetileg az egész területre, főleg a szigetre, csak a Searle család rokonai építkezhettek, maximum második ági rokonok, és ez majdhogynem a mai napig így is maradt. Shaun nagyfaterja kapta meg először a parcellát, jó családba házasodott, de így sem volt könnyű megszerezni a területet. Ellenben megérte a munka, a ház, a kilátás, az egész környék álom; a hullámok morajlására kelni-feküdni, mindig van egy kis homok az ember hajában, a levegő mindig sós-párás, a naplementék lélegzetelállítóak, csend van és nyugalom. Már, amíg meg nem érkeztek Shaun barátai a gyerekekkel, meg egy másik pár, így inkább maradtunk a braai-nál és a nagy mennyiségű bornál, amit út közben beszereztünk. A braai tipikus dél-afrikai grillezés. Irtó büszkék rá. Igazából semmiben nem különbözik a mi grillezésünktől, de ezt nem akarták elfogadni; mi is mindig túl sok húst sütünk, mi is fával vagy szénnel, mi is iszunk közben, ránk is ránksötétedik. De hagyjuk is meg őket a büszkeségükkel, a braai az braai. Na, jó, mégis van némi különbség, mi csirkét, marhát, disznót teszünk rá, ők marhát, struccot, antilopot, bárányt, vagy ami épp a hentesnél akad vadhús. Nem, mintha eddig stresszeltem volna, de ez a pár nap tengerparti pihenés alaposan kivasalta az idegeimet. És itt jött egy meglepetés.

Gyerekkori dédelgetett álmom volt, hogy egyszer nagy fehér cápát lássak, igazit, élőben, közelről, rendesen. Dél-Afrikában a legtöbb cápáfaj megtalálható vagy időszakosan felbukkan (ahogy bálnák, orkák és más nagyobb lények is), a fürdőzés is ehhez kötött, mindenhol vannak cápafigyelő állomások és/vagy jelzőzászlók. A szörfösök mindennapi életében benne van a téma, mindenki ismer valakit, aki már látott (vagy ért) cápa-baleset. Direkt nem a támadás szót írom, hiszen nem az ember a fő tápláléka, nem is igazán szereti a húsunkat, ellenben egy falatnyi kóstoló után többnyire nekünk már kampec. Cape Townban is és ezen a környéken is több helyen lehet menni shark cage divingra, ahol egy hajóról ketrecben beeresztik az embert a vízbe, jönnek a cápák, lehet borzongani. Ez erősen megosztja az embereket, a legtöbben ezeket a cégeket hibáztatják egyes cápa-balesetekért, illetve a populáció csökkenéséért (azaz az orvvadászatért is), halolajjal csalogatják a cápákat a hajóhoz, többnyire közel a parthoz.

A cápák nagyon tanulékonyak, így sokan félnek tőle, hogy összekapcsolják a hajót-embert-kaját. Van viszont egy-két cég, akik igyekeznek fenntartani a cápapopulációt, tudatosan nevelni az embereket arra, hogy a cápa nem gyilkológép, és próbálják elkerülni a szörfös területeket is. Egy ilyet szúrt kis Shaun Mossel Bay-ben, ez volt a meglepetés; merülés igazi nagy fehér cápával. Minden túlzás nélkül életem legnagyobb élménye volt. Persze, paráztam egy kicsit, de amint a vízben voltam, és fehéredő ujjakkal szorítottam az amúgy nem túl bizalomgerjesztő ketrecet, valami fura nyugalom vegyült az izgalomba, félelemnek nem nagyon volt nyoma. Ahogy az első elúszott előttem, lassan, méltóságteljesen, oda se bagózva ránk, még a szívem is megállt egy pillanatra. Elképesztően fantasztikus érzés belenézni egy ilyen hatalmas, gyönyörű állat szemébe, aminek a mélyén valami ősi tökéletesség és erő rejtőzik. Bő fél órát voltam a vízben, összesen öt nagy fehér cápa járt arra, hatalmasak, erősek, óriási fogakkal. Azóta álmodom ezzel, mosolyogva. Remélem, lesz még lehetőségem erre, elképesztő élmény volt.

Másnap elugrottunk egy helyi gin lepárlóba, az Inverroche-ba egy kis kóstolásra. Egy rumot és háromféle gint készítenek, a Verdant virágos, citrusos, gyümölcsös íze nagyon bejött. A másik két kedvencem Shaun Caspynja és a Bloedlemoen nevű, szintén dél-afrikai gin volt. Egy kis pihenés után észak felé indultunk a Montagu Pass nevű régi földúton a Witfontein Nemzeti Parkon keresztül. Minden zöld, fenyvesek, erdők, párás meleg, gyönyörű hegyek, kis folyó, világháborús viadukt, színes virágok, és elképesztően friss levegő. Lassú, hosszú út, de érdemes végigjárni, és a vége felé egy kis kitérővel beugrani a Herold pincészetbe egy könnyű rozéra.

Ahogy elhagytuk a hegyeket, azonnal sivatagba értünk. Ez már a Kis-Karoo széle. A Kis-Karoo hegyek övezte félsivatag, hatalmas terület, kietlen, kórós, sziklás, gyönyörű tájjal. A strucc-földön át értünk Calitzdropba, ami az ország port-vidéke (a portói borra gondoljunk). Sűrű, intenzív port készül az itteni pincészetekben, mi is beugrottunk a De Krans-hoz egy kóstolóra. Hát, nem vagyok nagy desszertbor rajongó, de ezek elképesztőek voltak, sőt, még egy egészen könnyed, rózsaszín portot is kóstoltunk itt, ami elmondásuk szerint a legszárazabb mind közül, de éreztem, ahogy a diabétesz sűrűsödik a véremben.

Innen továbbmentünk a sivatagos tájon Montagu felé, kicsit későre járt már. Az út szélén egyszer csak kiszúrtam egy táblát: Ronnie’s Sex Shop. Egy kilométer múlva tényleg ott volt egy lepukkant kis házikó, rajta nagy piros betűkkel ugyanez, mi pedig nyilván megálltunk megnézni, hogy a semmi közepén (kb 70 km-re volt a legközelebbi település) mi a bánat lehet ez. Ronnie 20 éve ül és sörözik a kis nappalijában/bárjában és aktívan gyűjti a melltartókat, itatja a betérőket. Azt mondja, jobb inkább sörözni, tömény szesszel mégse vezessen az ember. Meg azt is mondja, hogy szereti a munkáját és boldog vele. Jó itt neki.

Montagui alvás után Langebaan volt a cél, laza 300 km a hegyeken át. Alig hagytuk el a várost, egy kis szikla-alagút előtt álltunk meg. Az Old English Fort-ot 1899-ben húzták fel a britek a második búr háború idején, hogy szemmel tartsák az egyetlen útvonalat. Fel lehet sétálni a sziklákon, csak vigyázni kell a puffogó viperákkal.

West Coast Nemzeti Park és a lagúna

Elképesztő, hogy milyen változatos az ország látképe. Vörös sziklás, kopár tájból a hegyek túloldalán zöld fenyves vagy mediterrán cserjés vár. A nyugati parton autózva balra hófehér homokos-cserjés homokdűnék és az Atlanti-óceán, jobbra a kórók között struccok szaladgálnak, a West Coast Nemzeti Parkon keresztül vezető dombos úton pedig egyszer csak felbukkan a hatalmas, sekély, türkizszínű lagúna. A mai Langebaan helyén egykor ősemberek és afrikai törzsek szaladgáltak, 1497-ben érkezett Vasco da Gama. A várost 1922-ben alapították bálnavadász bázisnak, és ezt a funkciót tartotta a 60-as évekig. A félsziget csücskén lévő bálnavadász pontot ma katonai bázisnak használják. A lagúnában rengeteg madárfaj, fókák, kisebb homoki cápák, időszakosan bálnák, több más cápafaj és kardszárnyú delfinek is megfordulnak. Nagy fehér cápából mostanában kevesebb, az orkák ugyanis rendre kinyírják őket. Shaun barátjának, akikkel Great Brakban süttettük magunkat a napon, itt van yacht-sulija, náluk aludtunk pár éjszakát. Shane ki is vitt minket csónakkal a lagúnába egy kicsit körbenézni és fürdeni. Itt legalább lehet, az Atlanti-óceánban már kevésbé, az ember lába a másodperc tört része alatt fagy jéggé benne. Találtunk egy holdhalat is, amiről először azt hittem, hogy döglött cápa, aztán kiderült, hogy csak annyira ostoba szegény, hogy ha megpiszkálod, akkor se megy arrébb. Az óceán strucca. Elég csak ránézni.

Innen úgy 40 km-re északra van Paternoster, egy kis nyaralófalu, ahol mindenképpen érdemes bemenni az Oep ve Koep szatócshoz, és mellette a The Noisy Oyster sea food étterembe, ahol a top 5 legjobb étel egyikét sikerült beválasztanom. Kihagyhatatlan. A falutól arrébb gyönyörű, gömbölyű sziklás partok vannak, és a Tietiesbaai nevű öböl, ami nevét  mellformájú szikláiról kapta. Oda sajnos nem tudtunk bemenni, mert épp háromnapos jazz fesztivált tartottak a parton, és sehogy sem tudtunk kidumálni egy gyors körbenézést.

Utolsó előtti nap még visszamentünk Cape Townba, ahol újabb cimborákkal vacsoráztunk a bohém-negyedben, a Table-hegy lábánál. Vidám, színes házak, kevert lakosság. Yellowtail halat grilleztünk, ami eszméletlen omlós húsú, ízes fajta, közben gin-koktélok, borok fogytak, és egy kicsit beleástam magam a helyi zenei életbe is. Két nagy kedvencem lett az országból, de egyik sem a Die Antwoord. Hugh Masekela-t már korábban kezdtem hallgatni, a Johannesburgból származó jazzmuzsikus világszerte ismert, és épp idén január 23-án hunyt el.

A másik viszont új felfedezés, Felix Laband izgalmas inde-electro zenei világa nagyon a bőröm alá mászott.

De ha már a kultúránál tartunk, az ország talán leghíresebb írója J. M. Coetzee, 2003-ban Nobel-díjat is kapott. Néhány éve a Trafóban láttam Szégyen című regényének húsbavágó adaptációját, és nagyjából azóta vadászom eredeti nyelven a regényt. Cape Townban be is szereztem egyet. Igen kemény olvasmány, amiből nem mellesleg a korai poszt-apartheid évekről is sok mindent ki lehet olvasni. Érdekes volt ezt a valóságban is megfigyelni, noha a feszültségek némileg enyhültek az elmúlt évtizedben. További kult-fun fact: körbekérdezgettem egy kicsit a helyi tetováló-szcénában is. Valamivel az európai szint alatt tartanak még, de fejlődnek szépen. Két szalont érdemes meglesni, a legmenőbbnek a Wildfire Tattoo számít a Long Streeten, a másik nem messze a Cape Electric Tattoo. Én az előbbibe ugrottam be reptérre menet, hogy a nagy fehér cápás kalandot megörökítsem egy egészem icipici nagy fehér cápával a kislábujjamon. Pepit, a macedón vendégtetoválót sikerült elcsípnem akkor, aki amúgy tíz éve Johanesburgban él és dolgozik.

Az utolsó nap, tetoválás után rohanva megnéztünk még néhány antik boltot, de a forró napsütésben már inkább csak búcsúzkodtam a várostól, ahol simán le tudnám képzelni, hogy leéljem az életemet. Színes, vidám, lenyűgöző, kultúraéhes, tele kreatív töltettel és lüktetéssel. Azóta, hogy magam mögött hagytam a Table-hegy oldalában elterülő várost, azon agyalok, mikor-hogyan tudnék visszajönni, mert ide nem csak úgy elugrik az ember egy hétvégére. Lenyűgöző ország, aminek nagyjából a tizedét láttam, és el sem tudom képzelni, mennyi mindent tartogathat még…

Décsy Eszter
fotó: Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu