Archív

Visky András legújabb kötete, a Nevezd csak szeretetnek elég érdekesen talált meg. Már a megjelenése előtt a reklámja szembejött velem a facebookon, az instagramon, ilyen-olyan internetes oldalakon bukkant fel, s mikor pár héttel később beléptem egy könyvesboltba, az első könyv, amit megláttam, ez volt. Nagy levegőt vettem, és megvettem. Nem bántam meg, bár ezt mindvégig sejtettem. A lelkekig hatoló szavak.  A sorokból is kiolvasni az alázatosságát, a valódi emberséget. Beszélgettünk hitről, a könyvéről, a felejtésről, a múltról… Meginterjúvoltuk Visky Andrást, aki dramaturg, író, tanár, színházi teoretikus és a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója.

A Nem a saját című írásának első mondatával kezdeném, kérdés formájában: Mitől retteg?
Az árulástól. Abban a versben a hang – a nyelv – ízetlenné válásától éppen. Színészek olykor külön kerülnek a saját hangjuktól, attól kezdve egyetlen mondat sem bír hiteles lenni.  Hiába hallják, hogy nem és nem, mégsem jutnak vissza önmagukhoz. Nagy utat kell bejárni, amíg valami történik.

Honnan ered gyerekkora óta a hite, s mi és mikor volt az egyik legerősebb kétely, ami megingatta a hivőségben?
Onnan talán, hogy Isten történetének a részévé váltam valahogy, tehát, hogy Isten közelsége élettényé lett számomra. A gyermek hite meg a felnőtté lényegesen különbözik egymástól. A felnőtt ember Isten hiányát vagy elfordulását semmivel nem tudja, nem is akarja helyettesíteni. A megingás, a kételkedés nagy ajándék bír lenni, ezt már elég hamar megtapasztaltam, de sokkal később érintett meg a hitehagyás jéghidege és kegyelme. Azt a hitet, amit el lehet veszíteni, el is kell. A hit nem emberi tevékenység, hanem Isten önkinyilatkoztatása az emberben.

Ön szerint tudnak az emberek valójában gyűlölni? És egyáltalán van-e bármiféle értelme ennek az érzelemnek?
A nyugati kultúra utolsó bálványa most foszlik szerte a szemünk előtt, végre, legalábbis remélem, ez pedig az ember jóságába vetett hit. A jóságra meg szeretetre nincs magyarázat, a gyűlöletnek meg megannyi modellje és magyarázata létezik, és mind érvényes. A gyűlölet a „van” kategóriája, van önmaga előtt értelme, és van jól meghatározott iránya, ráadásul kimeríthetetlenül kreatív, amivel kivívja a függeni vágyók vallásos csodálatát.  Valahogy mindig összefügg az ember uralmi vágyával a másik ember felett. Meg az ember zsigeri félelmével a szabadságtól.

A fogadás című versnek Jób története az alapja. Miért pont Kertész Imrének ajánlotta?
A Kaddis a meg nem született gyermekért miatt. A Tanító úr revelatív tette a regényben, úgy tűnt nekem, hogy a Jób feje felett kötött fogadás létfilozófiai megoldása. Hogy ti. Jób megnyeri a fogadást az Úrnak, aki éppen vesztésre áll. Isten sokszor a késpengén táncolt a történelem folyamán, van, hogy vesztésre áll, nagy tétekkel játszik most is, és olykor valóban egy szerencsétlen szerencsejátékosnak látszik; mintha a Jézus-történet is a Jób könyve tökéletes párja volna: elhagyatottság, lemeztelenedés – mármint az Istené –, és a fogadás megnyerése, most Jézus részéről: „a te kezedbe teszem le a lelkemet”. Azaz: ne akarj nem lenni. Azt hiszem, valahogy így lehetne összefoglalni Jézus hét utolsó szavát a kereszten. Az ún. történelmi egyházak például most éppen nem állnak nyerésre, mert nem is Jóbok. Talán majd, ha mindent elveszítenek és láthatóan meztelenné válnak, mint Jób, talán akkor történhet velük valami. Ha meg nem, akkor nem.

Kötött fogadást?
Nem, legalábbis nem emlékszem, de Isten már fogadott rám, és veszített. Kértem viszont, hogy többet ne tegye, nem vagyok egy Jób. „Ne vígy minket kísértésbe”, azaz ne köss a fejünkre fogadást: ezt imádkozzuk a Miatyánkban; remélem, Isten számára érthetően.

Önmagának melyik bibliai részt/történetet ajánlaná, és miért?
Bármelyiket is ajánlanám, az volna a feltételem önmagam felé, hogy hangosan olvassam. Hogy ne a szöveg megértésére törekedjem elsőre, hanem arra, hogy belépjek az Írás mindig ismeretlen világába. Hogy a hang, a hangom, a térben hangozzék, és visszhangoztassa az időt. És hogy halljam a hangot, a magamét, ami nem csak az enyém, de ennek újra és újra ki kell derülnie. Lukácsot íróként is szeretem, az igazán vad és az öncenzúrát nem ismerő prófétákat nagyon bírom, Ezékiel performanszai hidegzuhanyként hatnak rám, Pál apostol meg a saját kiteregetett történetével meg radikálisan szeretetteljes igazságosság-mániáival a legaktuálisabb talán most nekem.

„A szeretet türelmes,
a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny,
nem kérkedik,
nem is kevély.”
(Pál apostol első levele a korinthusiakhoz, részlet)

Könnyen megbocsát?
Könnyen, de nehezen felejtek. Holott megbocsátani szívből kellene, nem félvállról, hanem egész testünkkel. Az ellenünk vétkezők tetteit illetően jó lenne gyöngébb memóriával bírni.

„A felejtésnek a nárcisztikus önszeretethez van köze”- nyilatkozta az egyik interjújában. Hogyan kell ezt értelmezni? Nem lehet felejteni anélkül, hogy ne magunkra gondolnánk elsősorban?
Talán önmagunk, saját történetünk, gazságaink könnyed és elegáns elfelejtésére gondolhattam. Színházban dolgozom, ami pedig a közösségi önreflexió egyik legfontosabb kulturális tere, ott napi gyakorlatként ismerjük fel, hogy a történelem a miénk, a múltidő is a miénk, „harmad és negyed íziglen”, nagyjából tehát négy nemzedéken át mindenképpen. A társadalmat brutalizálja a beszélgetés-hiány, az el nem mondott történetek szétrágják a bensőnket. Felgyorsult az idő, rohanunk tovább, de olyan gyorsan nem futhatunk, hogy ne omoljanak ránk a falak.

Majdnem más lett a címe a legújabb kötetének, a Nevezd csak szeretetnek. Miért olyan nehéz leírni, kimondani azt a szót, hogy szeretlek? S ha valaki túl sűrűn használja, az nem takar valódiságot, csak felszínességet?
De, de, sőt megúszást. Nekem azért nehéz leírni, mert az a szó, amely nem tud tetté válni – a versben, erre gondolok, és nem csak – az puszta vákuum marad, mindenféle gonoszságot, főként az önszeretetet és a tetszeni akarást szippantja be. Valóságossá válni, hát igen, ez volna a feladat.

Állítják néhányan, hogy a hívő emberek között is sok a kirakatban élő, a felszínre túlságosan figyelő, a mélységtől elhatárolódó személyek. Ön hogyan látja ezt?
Előttem meg azok az emberek jelennek meg, férfiak és nők, akik elképesztő hitelességgel és áttetszőséggel éltek és élnek a közelemben. Nem jó emberek (voltak), hanem valóságosak. Akik rettenthetetlen humorral fogadták el önmagukat, akik valóságos örömmel örültek mások örömének, és igazán sírtak együtt a sírókkal. A legegyszerűbbek és tanulatlanok is közülük a világ egészében tudtak gondolkodni, eltökélt felelősséggel, mint valami közöttünk járó álruhás királyok.

Az új kötete nyolc év anyagát tartalmazza. Mik azok a fontos történések, szavak, helyzetek, dolgok, amik önnel ezekben az években történtek, és most azonnal eszébe jutnak?
Eltávolodtam önmagamtól például, ami nagyon kellett: erre az időre esik amerikai életünk a családommal. Gyermekeink, ahogy mondani szokás, kirepültek, és a ház mintha egyik napról a másikra megsüketült volna, furcsán megnőttek a visszhangjai: ezt az ijedtséget jól fel tudom idézni. Apám vissza-visszatérő halála. Új barátok, igen, többen is. Veszteségek. Esterházy unfair – ezt Istennek mondom – halála.  A rémület, hogy nem élek. Gyermekeim gyermekeinek a születése.

Van-e lelkünk, és mi a lélek tulajdonképpen?
Van, de mindig bizonyításra szorul. Az enyém is. Ha csak úgy lazán volna, a halál utáni élet sem volna kérdés: a beszélgetés saját életünk valódi dimenzióiról velünk marad. Ismertem embereket, akiknek volt, azaz van is lelkük. Isten létét sem tudjuk bebizonyítani, de ő mintha nem is akarna vitán felül állni, sőt mintha mérhetetlenül unná a terméketlen beszédet: beéri annyival, hogy Isten létezésének a gondolata nélkül mi emberek nem tudunk élni. Így vagyunk kitalálva, ezzel a szép teherrel.

Ön hol tart a lelke megismerésében? Ha egy szóval kéne bemutatnia, mit használna?
Elengedés.

Mikor az édesapja visszatért a családjához, mi történt az akkori Mózes-apa képpel? Akkor is még erősen önmagának érezte a Bibliát?
Anyám nem ismert tréfát a napi szakaszt illetően, így a Bibliát már elég jól ismertem, amikor a börtönből hazajött, de Apámmal az Írás, mint költészet és mint értelmezési kaland is megérintett. Hogy az ismert szöveget, mint ismeretlent kell olvasni, megnyílva a beszéd olykor igazán szédületes szakadásai és szakadékai előtt. Anyám belehelyezett a történetbe, Apám megmutatta, hogyan olvassuk a testünkkel az Írást; teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel és minden erőnkkel.

Hol érzi valójában otthon magát az ember?
A másik mellett, aki szabadon engedi.

2008-ban megjelent egy verseskötete, Gyáva embert szeretsz címmel. Milyen az a gyáva ember?
Én vagyok a gyáva ember. Nagy sunyiság a gyávaság, a jóléti társadalom-eszmény legerősebb tartópillére. Bennem például valami ilyenszerű gyávaság bujkál most, hogy nem érdekel, hagyjanak békén, elfáradtam, köszönöm. Pedig hát éppen az én – ún. rendszerváltó – nemzedékem hozta össze azt, ami most folyik. Egy gyáva, áruló és a pénznél nagyobb hatalmat nem ismerő nemzedék, igen. A globális tendenciák sem vigasztalnak, az hogy máshol is így van. Miközben egészen máshogy van mindenhol. Mindenki máshogy veszíti el a hitét és utasítja el a saját történetét.

A Kolozsvári Magyar Színház művészeti vezetőjeként mire törekszik? Milyen vezető, ha egy szóval kéne bemutatnia saját magát?
Nem vagyok jó vezető, és ezt igazán nem udvarias szerénységből mondom. Én a színházat a közösségteremtés és a közös megszólalás helyének tartom, láthatja hát, hogy nem is nekem való ez az ún. művészeti vezetés. Elveszítettem a hitemet a műűűűűűűvészetben, a The Square című film után, amely nyílt sisakkal nyúl ehhez a kérdéshez, napokig nem aludtam. De boldogan végül is, mert a pontos fogalmazás rendszerint mégis megnyitja fölöttem az eget.

Mire törekszik dramaturgként?
A dramaturg egy névtelen művész és társ, senki nem tudja, mit csinál, miért is tüntetik fel a plakáton – és éppen ebben áll a szabadsága. Én az utóbbi időben dramaturgként megpróbálom a lehető legélesebb és legemberibb beszélgetésre bírni az alkotóközösséget – önmagunkról. A radikális önértelmezéseket várom el magamtól és persze mindenkitől. A színházban nem lehet hazudni, mert azonnal látszik és hallatszik, jobban járunk, ha valódi kérdésekkel foglalkozunk a színpadon. Lehetetlen program tudom, de már nincs erőm ennél kevesebbre; nincs lelkem a semmi eleganciájára és a tetszés furfangjaira.

Mi az a könyv, film, vagy színházi előadás, amit ön szerint mindenkinek ismernie kéne?
Nincs ilyen listám, ezért csak velünk nagyon is kortárs ajánlataim volnának. Annak, aki a művészeti szcénán dolgozik, de mindenkinek, ajánlom a fentebb már említett The Square című filmet; könyvet nem egyet, hanem a kortárs költészetet, napi olvasmányként (ezt amolyan lélek-felfedező gyakorlatként), versben nagyon gazdag vidéken élünk ugyanis; a színház az nehéz dolog, mert nagyon ritkán tudom nézőként, és nem színházcsinálóként nézni, de azért A félkegyelműt a Pesti Színházban akár családi programként sem hagynám ki: jó kemény lelkigyakorlat a hit és a hitetlenség lehetetlenségéről. Emellett esténként hallgassunk Peteris Vasksot meg mondjuk Ligetit. A Lux aeternát, mondjuk. És nem csak háttérzeneként.

Varga Maja

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu