Archív

Kultfilm, kultalbum, kultklub szorozva 15-tel. Elkezdődött az A38 Hajó 15 éves szülifesztiválja, ennek keretében tegnap este a NEO zseniális Kontroll filmzene albumának szintén 15 (jéééézusom, 15?!?!?!) éves évfordulójának ünneplésére gyűlt össze közel teltháznyi közönség. De vajon megérte, hogy ma reggel enyhén kesernyés szájízzel ébredjünk?

Emlékszem az első NEO koncertemre. 2003/4, Sziget, késői idősáv. A Kontroll film megjelenése után. Emlékszem, akkorát táncoltunk, hogy sokáig emlegettem. Arra is emlékszem, hogy ott pottyant először, az elektronikus zenét élőben is lehet játszani, kiválóan, zenészekkel, hangszerekkel. Mea culpa, rockzenén nőttem fel és még fiatal voltam, de nekem akkor ez nagy felismerés volt. A filmet imádtam, a lemezt rongyosra hallgattam, először még a film miatt, de igen hamar már “csak” önmagáért. A NEO már előtte is népszerű volt, köszönhetően a 2000-es Aiiaiiiyo-nak, játszottak a Massive Attack, a Morcheeba és Dave Gahan előtt is, aztán jött a Kontroll és tényleg mindenki megőrült értük. Aztán ez a megőrülés lassan csitulni kezdett, a 2006-os Maps for a Voyage-zsal még begyűjtöttek egy Fonogram-díjat, de egyre ritkábban lehetett róluk hallani. Tavaly már duóban maradtak; Hodosi Enikő (Manoya) és Milkovics Mátyás még életben tartják a zenekart, márciusban jelent meg a Blue Abyss c. dal csodaszép tengeri képekkel illusztrálva.

Visszatérve a Kontrollra; Antal Nimród klipek és rövidfilmek utáni első nagyjátékfilmje, ami számos díjat, pl. a cannes-i fesztivál Ifjúság-díját is begyűjtötte, rekord ideig játszották a mozik, a zenét pedig az Aubagne-i Filmfesztiválon fődíjjal jutalmazták, sőt, 2005-ben még Oscar-jelölést is kapott. Idén a film, a zene, és a Hajó is 15 éves. A koncert apropójából újra sűrűbben elővettem a lemezt, és így, edzettebb füllel is azt mondom, a NEO akkor olyat alkotott, amit nehéz lenne megismételni. Abszolút megállja a helyét, bárhogy is nézem. Alig vártam, hogy velük ünnepelhessek!

A koncert előzenekar nélkül 8-ra volt kiírva, és a Hajótól szokatlan módon 20 perces késéssel kezdtek bele. A színpadon egy csomó kütyü, és, persze, Hodosi Enikő és Milkovics Mátyás. Gondoltam, majd jönnek a többiek, hiszen több kiváló zenésszel dolgoztak együtt anno. Már az elején ellőttek egy csemegét, ami a filmben épp csak részletében hangzott el, a tömeg örült – majdnem telt ház volt a Hajón -, a színpad melletti sarokban idős néni bulizott, a kivetítőn pörögtek a filmkockák és metrós vizuálok, de hiányzott a hangerő, az odabaszás, az energia. Táncolgattam, de minek. Már a harmadik dal után jártunk, de az igazi hangulat csak nem jött, ellenben Szűcs Krisztián igen. Nagy öröm, évek óta nem állt a NEO-val színpadra.

Aztán lassan rájöttem, hogy itt nem lesznek csúcspontok, sem megőrülés és katarzis, nem hallgatjuk meg a lemezt egy-az-egyben, amit ismerünk, mint a tenyerünket. És erre lassan a közönség is rájött. Egy ekkora kultlemez és kultfilm 15 éves évfordulójára minimum azt vártam volna, hogy az összes akkori zenész megérkezik, mindenki kicsit belehal a színpadon, ami tele van látványelemekkel, izgalmas vizuálokkal. Nem, azt nem vártam, hogy felépítsenek egy fél metrót, de egy teljesen átlagos és közepesen jól összerakott vetítésnél eggyel többet. Úgy éreztem, a dorombos formán kívül senki nem éli igazán ezt a koncertet. Mintha ők maguk sem hinnék el, hogy az egész fellépés nem több, mint nosztalgiára építő enervált afterparty hakni. Persze, jó volt újra élőben hallgatni, de átverve és csalódottnak éreztem magam. Nem elsősorban a hiányzó zenészek vagy fancy látványelemek hiánya, hanem a duóvá apadt NEO teljesítménye miatt. Mert szebb lett volna az évforduló és lemez emléke enélkül a koncert nélkül. Őszintén sajnáltam.

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu