Archív

Korábban az írók és költők sokkal hangosabban ki mertek mondani társadalmi és aktuálpolitikai kritikákat, mint az elmúlt néhány évtizedben. Mintha kiveszett volna belőlük a spiritusz, pedig lenne miről beszélni. Borda Réka költővel beszélgettünk átverésekről, zaklatásról, etikai kódexről és a művészeti szféráról.

Tavaly jelent meg az első önálló köteted Hoax címmel. Milyen érzés volt először a kezedbe venni?
Őszintén szólva semmilyen. Jó élmény volt megírni, hatalmas flow-t, jókedvet, energiát adott. És persze az is izgatottsággal töltött el, amikor aláírtam a szerződést a kiadóval, viszont a kézirat leadását követő hosszú várakozási idő a lektorálással, a grafikai tervezéssel, egyebekkel számomra már semmilyen élménnyel nem szolgált, éppen ezért nem is nagyon mozgatott meg a kötet kézbevételének pillanata. Örültem neki, de nem ugrottam ki a bőrömből miatta.

A szokatlan a címválasztás mit közvetít? Milyen ferdítésekről, átvágásról van szó, ami miatt a Hoax címet választottad?
Eredetileg a Cydoniát akartam, ami az Utánunk a borostyánkövek c. versemben szerepel, de Tibor [Babiczky Tibor, a kötet szerkesztője – a szerk.] azt mondta, hogy szerinte a hoax több szempontból is találóbb lenne. Gondolkodtam, és rájöttem, hogy végül is az egész kötet erről szól: a hoax, a becsapás vagy átvágás az egész köteten végigmegy; a párkapcsolati vagy a családi becsapások, a társadalmi becsapások, és az olyan univerzálisabb becsapások jelennek meg benne, amiknek a fizika tesz ki minket. A hoax továbbá azért is bizonyult passzoló választásnak, mert leképezi a jelent, ahol az álhírek szinte percről percre próbára teszik a józan ítélőképességünket.
Utólag egyébként kiderült, hogy a tavalyi év legnépszerűbb szavának a hoaxot választották.

Jó, hogy nem két évvel korábban jött ki, akkor szelfi lett volna…
Kaptál olyan visszajelzéseket, hogy nehezen feldolgozható a kötet? Sok elvont képpel dolgozol, sok természet tudományos elemmel, milyen volt a – szerintem kifejezetten nagy – kritikai és egyéb visszhang?
Legtöbbször azt a visszajelzést kaptam, hogy nagyon tömörek a versek és ettől nehéz befogadni őket, mivel fejtegetni kell őket. Ezt a sűrűséget említették pozitívumként is, viszont igyekszem majd figyelni arra, hogy néha egy-egy lazább szöveget is beszúrjak a következő kötetbe. Vagy lazább verseket is írjak. Mivel nagyjából mindig így írtam, nehéz lesz ezt levetkőzni. Amúgy egyáltalán nem érzem, hogy sokat foglalkoznának a kötettel. Ez ugyanakkor nem baj, hiszen amúgy is zavaróan előtérben vagyok a JAK és a Műút miatt. Mondjuk mostanra azért tényleg beért egy szép kritikamennyiség, aminek örülök és hálás is vagyok miatta.

Az egyik kedvencem a kötetből a Láttam vezetőinket. Lehet, hogy csak én látom bele (a Ginsberg parafrázis mellé) Brezsnyev csókján át a berlini falat, de Berlin egy másik versben, a Szappangyűjteményben is előkerül, mit jelent neked ez a város?
A graffitizés miatt jutott eszedbe? A Láttam vezetőinkben nem volt Berlin a fejemben, a kerítésnek inkább aktuálpolitikai vonzatai vannak. Szegedi vagyok, a várostól nem messze elhelyezkedő Röszkénél húzták fel a kerítést a bevándorlók ellen. Ez hamar a hétköznapok részévé vált, sok ismerősöm járt arra és meséltek lehangoló történeteket az ottani körülményekről. A Szappangyűjteményben viszont Berlin úgy jött képbe, hogy apukám nagyon sokat utazott gyerekkoromban, számos nagyvárosban járt, ahonnan mindig hozott valamilyen ajándékot. Berlinből kaptam azokat a játékokat, amik a mai napig a legkedvesebbek számomra. Így az a baba, amit a versbe is belefoglaltam. Emiatt Berlinről mindig a gyerekkorom jut eszembe, pedig még sosem jártam ott.

És hogy vagy Budapesttel? Szegedről kerültél fel a fővárosba, az itteni irodalmi életbe, hogy láttad akkor, és hogy látod most a közeget? Mennyire volt könnyű beilleszkedni, érvényesülni?
Jó volt felköltözni Pestre. Szegeden értelemszerűen kisebb a kulturális közeg, mint a fővárosban, és már nagyon szerettem volna megismerni az itteni „irodalomcsinálókat”. Mondjuk nehéz volt a beilleszkedés, de nem azért, mert vidéki vagyok, hanem azért, mert ez egy zárt közeg. A korosztályomból akkor pedig még kevesen voltunk jelen benne, a mostani fiataloknak viszont a slam miatt már jóval könnyebb dolguk van. A közeget akkor sokkal titokzatosabbnak és vonzóbbnak találtam, mostanra pedig azt hiszem, reálisan látom a pozitív és negatív érdemeit is.

Ha már a klikkesedést említetted, a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) tagja vagy és igen aktívan a József Attila Köré (JAK-é) is. Te hogy látod a két szervezet szimbiózisát vagy szembenállását?
Értem és látom, mire vezetik vissza az ellentéteket, de azt is érdemes figyelembe venni, hogy a FISZ-nél és a JAK-nál is új, fiatal elnökség van. Az elnökségi tagok pedig a hétköznapokban is jóban vannak egymással. Inkább ezt kellene nézni, semmint a sérelmekre apellálni. A két szervezet csapata sokat tesz a kortárs irodalomért, amit – főleg a jelenlegi politikai- és irodalompolitikai helyzetben – támogatni kellene.

fotó: Bokor Krisztián

Ősszel kerültél a Szöveggyáron át a Műút szerkesztőségébe, mint a lap líraszerkesztője, mindezt igen fiatalon. Hogy jött ez a lehetőség és hogy fogadtak a szerkesztőségben?
Deákpoézises voltam tizenhét-nyolc éves koromban. Ekkor indult a Szöveggyár is, amin szintén részt vettem, és egy év kivételével minden nyáron visszajártam, egy idő után már mentorként. Ezeknek köszönhetően jóban lettem kabai lórival, aki mondhatni a mentorommá vált, és nagyon hasonló szerkesztői módszerrel, látásmóddal is bírunk. Ő javasolt engem a helyére.
A szerkesztőségben örültek nekem, bár mostanra kiderült, nehezen tudunk együtt dolgozni. Ennek lesznek a közeljövőben látható következményei, de nem szeretnék ennél többet mondani erről egyelőre.

“habár korántsem vagyok radikális feminista, azért kezelem felháborító tárgyiasításként, mert abban a „művelt értelmiségi” közegben, amihez tartozónak valljuk magunkat, nem annak kéne számítania, ki hogyan néz ki és öltözködik”

A hímsovinizmust mennyire érzed jellemzőnek az egész irodalmi közegre?
Tapasztalataim szerint a korosztályomra egyáltalán nem jellemző vagy nagyon ritka a szexista hozzáállás. Persze, így is megfigyelhetők néha furcsaságok, de kevésbé szembesültem lekezelő bánásmóddal részükről, mint az idősebbek irányából. Az egyik legmegalázóbb élményem talán az volt, amikor az egyik irodalmi táborban egy részeg hatvanas irodalmár felkiáltott, hogy (virágnyelvre fordítva) szívesen elvinne egy éjszakára. Ezt sokak füle hallatára. Vagy az is remek volt, amikor egy ülésen megfogdosták néhányunk seggét. És tudnék még mesélni. Van, aki bókként élné ezeket meg, de én, habár korántsem vagyok radikális feminista, azért kezelem felháborító tárgyiasításként, mert abban a „művelt értelmiségi” közegben, amihez tartozónak valljuk magunkat, nem annak kéne számítania, ki hogyan néz ki és öltözködik (vagy egyáltalán: ki nő), hanem annak, hogy mekkora a tudása, tehetsége és mennyit tett le az asztalra. (Bár itt emelném ki, hogy szakmai, nem személyes szinten szerencsére nagyon is számítanak az utóbbiak.) Ehelyett nőként ilyenekkel kell szembesülünk, és ezt végtelenül szomorúnak tartom. Ezt a történetet amúgy nem azért mesélem, hogy „L.O.L., bezzeg én vagyok olyan csaj, hogy ezek megtörténhettek velem”. Hanem azért, hogy lássuk: tök mindegy, hogyan nézel ki, lehetsz a világ legszebb csaja, de a legrondábbja is, ha nő vagy, ígyis-úgyis érni fog legalább egy ehhez hasonló eset. Másnap pedig azt fogják mondani (a beszólogatók, fogdosók és zaklatók [javarészt férfi] barátai), hogy „de hát részeg volt, nézd el neki”. Ezzel a retorikával többször is találkoztam. Ennek ellenére szerencsére szakmai szinten nem éreztem soha azt, hogy valakit előbb közölnének nálam, csak mert ő történetesen férfi. De fordítva sem volt olyan benyomásom, hogy velem kedvesebbek lennének, csak mert nő vagyok.

Hogyan lehetne az irodalmi közeget kimozdítani ebből a hozzáállásból szerinted? Ki kéne halnia annak a generációnak, vagy el tudsz képzelni egy olyan kezdeményezést, ami változást hozhat?
Szerintem azok, akik nem tisztelik a pályatársaikat, már ilyenek maradnak. A FISZ, a JAK és a Szépírók Társasága női tagjai között egyébként elindult egyezkedés arra vonatkozólag, hogyan léphessünk fel szervezetten az esetleges zaklatások ellen. Nyilván ez nem fog megváltoztatni egyből mindent, de némi visszatartó erőként szolgálhat. Az is fontos szempont, hogy merjen beszélni az ember (legyen az nő vagy férfi) ezekről és kapjon segítséget.

Jogos, amiről beszélsz, és főleg a #metoo után ez még nagyobb figyelmet kap, sokan beszélnek róla (vagy elbagatellizálják), de mégsem történik igazából semmi, és itt elsősorban a hazai művészeti közegre gondolok, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Vajon miért?
Szerintem a (nevezzük így) művészeti közegben jellemzőbb az, hogy együtt műhelyezünk, sörözünk, felugrunk egymás lakására, táborokba járunk. Ezek talán több lehetőséget nyújtanak azoknak, akik hajlamosak zaklatással élni. Emellett viszont a szakmai függés is számottevőbb. Ha elvágod magad egy nagy befolyással bíró szerkesztőnél, lehet, meg sem jelenteti a szövegedet vagy a kötetedet. A „civil” szférában felmondhatsz a cégnél, ahol dolgozol és kereshetsz másik munkahelyet, ha eleged van a számodra nem tetsző viselkedésből. Ezzel szemben az a benyomásom, hogy a hazai művészeti szcénák kicsinysége, esetenként betokosodása miatt csak egy dobásod van. De csak hangosan gondolkodom.

Idén te is a Babits fordítói ösztöndíjasai között vagy, ami nagy menőség, ráadásul hasonló témájú kötettel pályáztál; mit fordítasz, mesélj róla!
Warsan Shire verseit fordítom. Ő egy szomáli születésű költő, aki egyéves korában hagyta el a családjával Szomáliát a kitörő polgárháború miatt, menekültként került Londonba, végül ott is nőtt fel. Jelenleg Los Angelesben él és habár pofátlanul fiatal, máris hatalmas irodalmi sikereket könyvelhet el magának. Olyan sztorikat dolgoz fel, amik a nőkkel történnek Afrikában (és amúgy a világban) nap mint nap. A szövegeiben azt láthatjuk, hogyan próbálnak kiszabadulni a(z afrikai) nők a társadalom béklyói alól, akár öngyilkosság árán. Mindeközben mégis próbál rámutatni arra, hogy a nők mennyire rafináltak tudnak lenni, ha muszáj. Emellett a migrációról is ír, és nagyon érdekes, hogy a belgrádi menekülttábor falára pár éve egy Shire-versrészletet graffitiztek fel.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu