Archív

A Red Swamp zenekarról elöljáróban érdemes annyit tudni, hogy olyan előadók, formációk inspirálták őket, mint a Pantera, a Down, a Lamb of God vagy a Clutch. Műfajilag stoner sludge metalként határozzák meg zenéjüket, a Desertdrive névre hallgató, legújabb albumuk pedig nemrég jelent meg. A lemez meghallgatására adtam a fejem, ennek eredménye olvasható a továbbiakban.

Az első nagylemezük 2016-ban jelent meg Tiszassippi címmel, és már jó ideje érett a folytatás. Egyértelműen pozitív visszhangja volt az albumnak, melynek utódját április 20-án jelentették meg. A 8 szerzeményen a doboknál Veress Márton egészítette ki a bandát (illetve a lemezbemutató turné során is őt lehet hallani majd), akinek neve ismerős lehet az Aelonia, ex-Pokolgép/-Armageddon formációkból. A tagok nem akarnak klisékkel élni, elmondásuk szerint életük legbüdösebb lemezét készítették el.

A durva részek még durvábbak, a dallamos témák még dallamosabbak lettek, és mindenki fejszével szabott kockásinget fog szarni tőle.

A Waste-tel (melyhez videóklip is készült) azonnal belecsapunk a lecsóba, egy igen dögös hangszeres rész után pedig becsatlakozik az ének is. Egyszerűen semmiből meg nem mondanám, hogy egy magyar bandával van dolgunk. A refrénnél egy kicsit Metallicás érzésem is támadt, majd arra gondoltam, hogy hatalmas buli lenne erre tombolni egy koncerten.  A következő dal a Crossed, ahol továbbra sem lassítunk, újabb zúzós gitártéma. Az ének bekapcsolódásával viszont hangulatos építkezés kezdődik, ami eléri csúcspontját a hörgéssel. A közepén lévő kiállással pedig lehetőséget ad a hallgatónak a szusszanásra. A harmadik szám az album címadó Desertdrive, ami jóval lassabban indul, mélyebbről kezd. A refrén nagyon visz magával, majd a gitárjáték késztet bólogatásra, kérdés nélkül a kedvencemmé avanzsált az eddigiek alapján. Baromi jó felépítés, jól kitalált témák. Ezt a vonalat megtartva következő The Emptiest szintén énekközpontúbb, könnyebben emészthetőbb, de még mindig ugyanazt a pörgést hozza, mint az eddigiek.

Az ötödik Leech dallamos, zúzós harmóniáira érkezik a vokál, kicsit elszállósabb, stoneresebb. A kiállás és a csengő hang nagyon találó, később is nagyon jók a ritmikai játékok, ugrások tempóban, a szólamok között, fenntartja végig a változatosság érzetét. A Castaways izgalmasan kezdődik és a háttérben szóló gitár megalapozza az egész várható hangulatot. Az Audioslave-től a Show me How to Live klipje ugrik be azonnal az első versszak alatt, ami talán köszönhető az album borítójának is. Az összes dal közül viszont ez áll nálam a második helyen a Desertdrive után. Bulis gitárral indít a Rediscover és változatos hangulatok váltják egymást a folytatásban végig, ilyen téren talán ez a legösszetettebb szerzemény mindet összevetve. Hol rendkívül magasan szállunk, aztán lenyúlunk egészen mélyre, hogy aztán zötyögjünk a korábbi zúzdában, de végül kikötünk ott, ahol elindultunk. A Queen of The Dirt-nél pedig már az első másodperctől nem lehet kétségünk, hogy erős befejezése lesz az albumnak.

Alapvetően az egész albumot jellemzik a technikás, ritmikai megoldások, nagyon jók a dallamos, de zúzós gitártémák. Egy olyan fül számára is baromi jó utazás ez a lemez, amelyik nem feltétlenül ilyen világban mozog a mindennapjaiban. Jó érzés arra gondolni, hogy nem kell messzire menni ahhoz, hogy ebben a műfajban is ilyen zenét hallhasson az ember. Érdemes követni a bandát, ugyanis a nyár folyamán több helyen is megfordulnak, jelenleg is tart a Desertdrive turné.

Salvai Ádám
Fotó: Nerpel Nikoletta

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu