Archív

Ez a cím valami titkos kód is lehetne, de nem az, helyette Duke Bluebeard új kisalbumára, a 4:20-ra hívja fel a figyelmet, vagy legalábbis próbáltam viccesen bereklámozni, hogy miről fog szólni ez a cikk. Azért 4:20, mert az albumon lévő két szám együtt, pontosan négyperc húszmásodperc.

Van itt egy srác, aki ránézésre egyszerű, sallangmentes személyiségnek tűnik. Majd elkezd énekelni, és az egyszerűség mentén hirtelen azon kapod magad, hogy a télben is nyár van, az őszben pedig tavasz, s az óceánparton ücsörögsz még akkor is, amikor a valóságban a BKV egyik járatán zötykölődsz.

Vannak olyan emberek, akikre rá van írva az élet, mármint úgy értve, hogy látod rajtuk a valódiságot, a valóságot, és nem csak a szellőt, hanem az egész Univerzumot. Akik el tudnák mondani neked az ABC-t a világ összes nyelvén két másodperc alatt, s úgy éreznéd, hogy ez volt a legszebb és legjobb pillanat, ami eddig történt veled. Akik kiülnek a teraszra random egy sörrel és cigarettával, s elkezdenek gitározni az ott jelenlévőknek csakúgy, mert éppen ehhez van kedvük: és nem az lesz az első kérdésed, hogy honnan a fenéből szerzett hirtelen egy gitárt ez a gyerek, hanem hogy tejóég, mennyire szabad!

Vannak olyan emberek, akik az egyedüllétben szociálisak, míg társaságban a szociális fóbiás címkét aggatják rájuk. Akik elnevetgélnek egy szál spanglival, négytől pedig már úgy érzik, övék a világ, semmiféle érzelmi sík nem ejti őket rabul. A második új száma Duke-nak, az „On my own”, kicsit ilyen. Bevétózza saját magát önmagában. Mintha ne keljen semmi komolyról megnyílni, csak engedjük el magunkat a négy fal között, s érezzük jól magunkat. Magadba ejt, hogy önmagát kimentse.

A Waiting-ben nekem személy szerint benne van egy kicsi Passenger, Zanzinger, egy kis cowboy-rosszfiúság, egy kis lázadás, hogy nem megyek a tömeg után akkor se, ha kérik, és amúgy is, minden embernek önmagával kell a legjobban lennie ahhoz, hogy másokkal jóba legyen. Én használok kliséket, ez a dal nem klisével fűszerezett.

A két dal együtt összesen négyperc húszmásodperc, s úgy érzed, soha nem ér véget, vagy legalábbis soha nem akarod abbahagyni a hallgatását, mert belelazít önmagába és kikapcsolsz, nem agyalsz, csak létezel, minden mást csinálsz, elfelejted a zenét is, elfelejtesz mindent, ez a két szám meg csak megy és megy és megy. Mint az élet. Duke Bluebeard az élet főcímzenéit hozta most létre nekünk, mert kicsit olyan érzés ez az album, legalábbis számomra, mint amikor sétálok az utcán, vagyok a tömegközlekedési járatokon, és néhány ember annyira ismerős, hogy az a belső érzésem, hogy már tuti találkoztunk valahol valamikor, talán az előző életben, de valahol biztosan, és ez az érzés van itt is, hogy nagyon ismerős, és nem tudod hová tenni, de igazából nem is akarod, mert tökéletes atmoszférát teremt, tökéletes egyensúlyban megkomponált dalok.

A saját életünket csak mi értjük meg, suttogja halkan a négyperc húsz másodperc. Meg a másik feled, ha hagyod, suttogja vissza a gitár.

Duke 2008-ban kezdett zenélni a Girls say yes nevű zenekarban, majd 2016-ban kiadta az akusztikus gitáros, neofolkos dalokkal tarkított bemutatkozó szólólemezét, ami a Friend or Foe nevet kapta.

Varga Maja
Fotó: Stanislav Bendarjevsky

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu