Archív

Már a Corvin mozinál jártam, mikor észrevettem az üzenetét. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ha valaha is hosszú, összetett mondatokban csetelgettünk volna, és nem olyan drámai gyorsasággal költözünk össze egy nóném sörfesztivál után, ahogy tettük, akár drámainak is érezhettem volna üzenete fegyelmezett, három szavát. Bár a nagy kezdőbetű és a mondatvégi pont, ha jobban belegondolok, már akkor is baljóslatúnak tetszett.

Bementem a moziba, vagyis berohantam, hogy megvárjam a fotóscsajt, Andit, akivel két éve dolgozunk különféle kiállításokon. Szerettem volna még elővarázsolni a gépemből a legutóbbi utómunkázott anyagot, mielőtt megérkezne. Különösen jó barátság a miénk. Soha nem kívántuk meg egymást, és talán ez a titka a hosszú férfi-női barátságoknak. Pedig jól néz ki, jó fej, vagány, aztán… mégsem. Talán Dia is ezért fogadta el mellettem, mint állandó munkatársat. Mert például a fodrászcsajra meg a szolnoki modellünkre elég volt egyetlen pillantást vetnie, hogy azt érezze, csak a szerencse, a jólneveltségem és a jól bejáratott, kényelmes életünk elvesztésétől való félelmem tart vissza attól, hogy kikezdjek velük. Addig a napig hatéves kapcsolatunk alatt sosem láttam rajta, hogy igazán féltékeny lenne, vagy ne adj isten hisztériás. Egyszerűen csak megfeszült a szája széle, ha meglátta őket a stúdióban, kicsit a hasát is behúzta, és egy óvatlannak tűnő pillanatban lecsekkolt, hogy mennyire nézem a szabadon kószáló vadakat. De nem szólt, soha nem szólt. Se a helyszínen, se később. Egészen addig a bizonyos szeptemberi napig, ami aztán minden későbbi napra kihatással volt, visszavonhatatlanul. Így kezdődött:

Ott álltam mögötte.

Az a híres három szó… Figyelmen kívül hagytam, mert azt hittem, csak találkozott valakivel, pl. valami híres emberrel. Írtam is neki, mikor később kimentem a vécére:

Tom Cruise?

Nem.

Fenébe.

Visszamentem Andihoz. Kiválasztottunk négy képet, úgy döntöttünk, az lesz a fő csapásirány a következő kiállításunkhoz, a Hidegséghez. A fiatal felnőttek szexuális magatartását és kapcsolati mintázatait akartuk megragadni újszerűen és izgalmasan, fotókon és grafikákon, meg installációkon keresztül. A fotókon szereplő két lány és két fiú mind nagyon szépek voltak, és teljesen uniszexek. Tetőtől-talpig hófehérré festettük őket a stúdióban, így aztán egészen úgy mutattak, mintha a Narnia-beli Fehér Boszorkány serdülő csemetéi lennének. Végeztünk és hazaballagtam. Akkoriban ott laktunk ketten Diával, nem messze a mozitól. Este hat volt. Ilyenkor már rég otthon sertepertélt.

Mikor jössz?

Nem tudom.

Nem-e?

Nem.

Talán megfázott? Olyankor keríti be ez a „fura” hangulat.

Elhúzódtak a dolgok?

Egyáltalán nem. Ma csodálatos módon kettőkor végeztem.

Ez már újra a régi, a kedves, a vicces. De aztán bevillant, hogy most hat óra van.

Programod van?

Megéreztem lassan a gebasz szagát. Mert az ilyen közbecsúszó programokat mindig elmondtuk egymásnak. Ezt addig nem is vettem észre, olyan természetesen csináltuk. Nem kérdeztem soha, ő se kérdezte, csak úgy magunktól meséltünk a napunkról, és ez a hírzárlat-feeling nem illett hozzánk.

Veled terveztem az egész délutánt meg az estét. Igazából egész nap szexelni akartam veled.

Gondoltam, akkor most egyenesen rákérdezek.

Akkor miért nem vagy itt?

Miért lennék?

A sejtés, mint egy törékeny tárgy egy magas polc szélén, a fejem fölött billegett: gáz van.

Mert együtt élünk?

Lehet, hogy nem volt jó ötlet.

Hirtelen összeköltözésünk kétségekkel teli árnyéka fölött újra és újra viccelődtünk: nem volt-e túl korai a döntés?

Baj van?

Igen.

Hol vagy most?

Nem tudom.

Eddig bírtam. Tárcsáztam a számát. Naná, hogy nem vette föl.

Valami lepukkant csehóban ülök egy sör fölött, és kicsit furcsán érzem magam.

Melyik csehóban?

Nem akarom, hogy ide gyere.

Hol vagy?

Ne gyere.

Kezdtem megijedni. A pulzusom lassan kapaszkodott fel a létra fokain. Nem csak hogy gáz van, de egyenesen kurva nagy gáz. Olyan nagy, hogy látni se bír. Ekkor még az is benne volt a pakliban, hogy valami személyes történt vele, valami haláleset. A másik lehetőség, hogy valamit talált valahol rólam, amit hűtlenségnek vélt. Vagy csak bekattant neki, hogy nem akar már velem lenni. Fasz tudja. Ideges lettem, nagyon ideges.

Mi történt?

Semmi különös, Dani. Csak annyi, hogy nem vettél észre.

Nem vettelek észre?

Aha.

Mikor nem vettelek észre?

Nem semmi, hogy ennyin múlik, ugye? Néha minden csak ennyin múlik.

Tíz perce még semmi baj nem volt, gondoltam. És ennyi egy rohadt élet, tíz perc alatt mindened hazavágódik a picsába, de minden. Éreztem, hogy minden darabokra hullik alattam, és azt sem tudom, miért. Kérdések tolultak volna a mobiltelefon képernyőjére: mi az miről beszélsz hol és mikor és mi az, hogy nem vettelek észre és miről beszélsz és mi az hogy ennyin múlik mégis mi múlik min, mi van?! Levegőt vettem. Egyet. Kettőt. Csak pár mondat volt, de ismertem jól, és tudtam, a kapcsolatunk legmélyebb válságába jutott olyan helyen, oda időben és olyasmi miatt, amiről még csak fogalmam sincs. Dramatikusan válaszoltam neki, de még mindig nem akartam utat engedni a pániknak. Ez sem tartott sokáig.

Mit tettem?

Mondtam: nem vettél észre.

Megpróbáltam felhívni. Persze, hogy nem vette föl.

Most egy ideig ne keress.

Itt szakadt el minden. Utólag eszembe jutott, mi lenne, ha tényleg itt érne véget egy ilyen magunkfajta hatéves történet? Most egy ideig ne keress. Nem mondom meg, hogy miért, legyen elég annyi, hogy nem vettél észre. Mikor? Hol? Nem érdekes. Az érdekes az, hogy nem vettél észre ott és akkor, amikor észre kellett volna venned. Én meg erre azt mondom, hogy „Rendben.”, és én se keresem, és ő se keres, és mindenki megbaszhatja magát ott, ahol van. Majd egyszer eljön a cókmókjáért, elmegy és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Jobb lett volna, ha így teszek? Mert akkor jön majd a bűntudata, és a bűntudata (ez bizony az elhagyók örök átka és terhe) visszahozza, mint kivert kutyát a szagnyom. És akkor most is vele lennék. De nem ez történt, hanem az, hogy pánikba estem.

Mi történt? Ezt légy szíves ne csináld! Mondd el, hogy mi történt?! Vedd fel a telefont!

Nem vette fel, persze. Érezte, hogy őrületesen nyeregben van. Totálisan ura a helyzetnek. Ül valahol egy „csehóban”, sörözik, előtte a kis mobilja és NEM veszi fel. Mert megteheti, hogy nem veszi fel. Hatalom van a kezében. A szívem egyre nagyobbakat ugrál, mint egy kitörni vágyó Alien. Ezután fél óráig nem írt semmit, a telefonját pedig kikapcsolta. Akkor már lassacskán eljutottam az őrület dilinyósan feldiszített szilveszteri kapujáig, ahol az ördögarcú vízköpők gyerekpezsgőt spriccolnak a frissen érkezők arcába. Fél óra múlva megint írt.

Ott álltam mögötte és nem vettél észre.

Hívtam. Ki volt kapcsolva.

Honnan írsz? Mi történik?!!

Olyan vagy, mint egy kisfiú, akit elhagyott a mamája az áruházban.

Azt hittem, ez már a viccelődös, tehát enyhülős rész.

Nem is…

Megborzongtam. Valahonnan messziről figyelt már, mint egy kilátóból a domb alján kaptató turistákat.

Pedig olyan vagy. Egy netkávézóban ülök.

És mit csinálsz ott?!

Netezek és kávézok.

Hol vagy?

Továbbra sem akarom, hogy ide gyere. Nem vettél észre.

De hol nem vettelek észre?!

Azon a kibaszott mozgólépcsőn, Dani! A Corvinon!

A Corvinon?!

A Corvinon. Annával találkoztál a moziban, nem?

De, de mikor nem vettelek észre?

Most mondom: amikor Annával mentél találkozni. Most, egy órája, mikor jöttél fel.

Ott voltál?!

Ott hát! Mentem le! Felugrottam hozzánk egy benti kulcsért és mentem is volna vissza a melóba. És te jöttél fel.

És én ott voltam? És… Biztos magam elé néztem, és csak bambultam, azt se tudtam, hol vagyok, vagy nem tudom, bocsánat. Ne már, hogy ezért kiborultál?

Tényleg olyan voltam, mint egy magára hagyott kisfiú az áruházban, akit ráadásul még fel is hív az anyukája, hogy mivel rossz voltál, sajnos soha többé nem megyek vissza érted, és örökre az áruházban fogsz maradni. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ez történik. Soha nem volt ilyen piszlicsáré ügyünk, soha. És nem volt az a fajta, aki ilyeneken fennakad. Utána nagyon sokáig írt, legalább hárompercig láttam: Dia éppen ír… Olykor megállt, nem írt semmit, aztán megint láttam: Dia éppen ír

Nem, Dani, nem néztél magad elé. Egy gyönyörű lányt néztél, aki előttem állt a mozgólépcsőn. A szemébe néztél, és ő is a szemedbe nézett. Igazából csodálatos volt az egész. Volt egy pillanatotok. És képzeld, én meg ott álltam mögötte, és mint egy idióta, mosolyogtam rád.

Úristen, én nem emlékszem, hogy bárkit is néztem volna és bármi is volt akkor, már száz éve elfelejtettem.

És megint percekig: Dia éppen ír…

Ó nem hiszem. Én sem felejtettem el azt a lányt, mert tényleg nagyon szép volt. És azonnal megláttátok egymást. Én meg mosolyogtam rád. Mert akkor, én hülye, még azt hittem, hogy engem nézel. Annyira dühös vagyok magamra, annyira hülyének érzem magam. És képzeld Dani, aztán átsiklott rajtam a tekinteted. Hihetetlen érzés volt. Vége lett a pillanatotoknak, ő maga elé nézett és te is, pont egyszerre. A szemed egyszerűen átcsúszott rajtam. Akkor jöttem rá, hogy nem is láttál. Nem láttad, hogy ott vagyok.

Annyira sajnálom, ne haragudj… Ez borzasztóan hangzik, és ha így volt, nem volt szándékos. Bocsánat.

Közben hívni próbáltam, de ki volt kapcsolva. Most legalább egy óráig „éppen írt”… Háromszor indítottam újra a telefont, és legalább ennyiszer próbáltam hívni. A vízköpők gurgulázva néztek utánam az ajtóból, amin már rég átsétáltam és gyerekpezsgővel teli szájukkal arra bíztattak, hogy próbáljam ki a Nagy Eszelős Vattacukrot is, mert bitangjó! Azt hittem, lefagyott a nete. De végül mégis nyomott egy entert.

Tudom! Én nem is hibáztatlak. Szépek voltatok. Igen.

Nem indokolta semmi, mégis megszállt valami nyugalom. Nem nagyon sok, de arra éppen elég volt, hogy ne válaszoljak azonnal. Megsejtettem, hogy ezzel most lépéselőnyre tettem szert, ami ki tudja, mire lesz még jó később. Be is jött. Két perc szünet után újra írni kezdett.

És annyira szeretlek Dani, hogy még valahol a szívem mélyén…

Enter. Lépéselőny.

Mindegy, ezért is gyűlölöm magam. Hogy örülni tudtam nektek.

Enter. Lépéselőny.

De itt még nem fejeződött be a dolog. Mert ő visszanézett rád. Akkor láttam, hogy tényleg milyen csinos a pofija.

Enter. Lépéselőny.

Egyszer, emlékszel, beszéltük, hogy jó lenne kipróbálni hármasban, és… na, hát őt én is bevállalnám!

Azt hittem, ezen a ponton súlyosan összekuszálódnak a fejében a dolgok. Talán már nem is egy, és nem is kettő rövid gurult le a torkán. Aztán egyre jobban belejött, úgyhogy alighanem tévedtem.

Szóval te is visszanéztél rá. Szinte drukkoltam, hogy visszanézz rá. És hát persze. Közben észre se vettem, hogy könnyezni kezdek. Azt csak sokára vettem észre. Drukkoltam, hogy vissza gyere érte. Mint a filmekben! Nem vagyok normális…

Szünet. Folytatás.

Lementem a metróba, és a lány odaállt az Újpest felé tartó oldalra. Akkor tértem magamhoz kicsit, és akkor írtam neked, hogy ott álltam mögötte. Beszélgetni kezdtem vele, ne kérdezd, hogy miért. Jó a kabátod. Valami ilyen szar szöveggel szólítottam le. Még sose szólítottam le csajt, úgyhogy így sikerült.

Szünet. Folytatás.

Rendes lány. A neve is gyönyörű, úgy hívják, hogy Bolygó Anett. Képzeld csak el, hogy így hívnak valakit: Bolygó és Anett. Ruhatervező. Mondtam neki, milyen szép volt az a pillanat. Milyen pillanat, kérdezte? Azzal a fiúval. A mozgólépcsőn. Azt mondta, hogy ja igen, és hogy hihetetlenül helyes voltál, és hogy ezek a pillanatok a legszebbek az életben.

Szünet. Folytatás.

Bassza meg… Csak fogtam a szívem, mint egy széttört bögrét, szorítottam, nehogy kifolyjon belőle a vér. Olyat sóhajtott a Bolygó Anett, hogy megesett rajta a szívem. És azt mondtam, hogy véletlenül ismerlek. Érted? Véletlenül!

Nagyon nagy szünet következett.

Azt mégsem mondhattam neki ott a metróban, hogy ez a szép pillanat, amiért érdemes élni, történetesen véletlenül a pasimmal esett meg, akivel jövőhéten leszünk hat évesek, együtt élünk az elejétől fogva, és akivel isteni a szex és éppen utazni készülünk és akinek úgy drukkolok, hogy sikerüljön a kiállítása, akinek ismerem a testét, minden egyes négyzetcentiméterét, akiért talán megdögleni és gyereket szülni is képes lettem volna, pedig félek mind a kettőtől, és aki egyszer azt mondta nekem a visegrádi domboldalon egy nyári éjszakán, hogy sosem látott még egyszerre ennyi csillagot és hogy ez élete legboldogabb napja, és aki azt mondta nekem egy hajón szex közben, hogy szoríts jobban és fél óráig bennem volt mozdulatlanul és addig csókolgattam, amíg el nem ment, szóval… azt a pasit ismerem. Ő a barátom. Azt mondtam neki: véletlenül ismerem azt a fiút. Ő meg eltátotta a száját. Nee!! Komolyan?? Hogy hívják?? Herczku Daninak. Komolyan?? És így… mivel foglalkozik, meg hogy… Fotós. Nagyon jó fotós. Vannak kiállításai is. Nem sokára lesz megint. Nem mondod! Hát ezt nem hiszem el. Akkor mondta el, hogy amúgy ruhatervező, meg a nevét is. Tisztára odavolt, komolyan, hogy úristen, ez mekkora mázli, hogy pont ismerem is. Ugye?, kérdeztem. Látnod kellett volna. Totál kész volt. És komolyan ismered? Komolyan, mondtam. Boldogan és önfeledten mesélt az életéről, ami nem volt olyan szép, mint ő, de elég jó kis élete volt. Leszálltunk a metróról. Te meddig mész, én itt szállok le a Dózsánál. Én is. Leszálltunk. Megpuszilt. Azt hiszem, legszívesebben lehánytam volna, de hagytam, és még mindig érzem a parfümjét. Elég bizarr, nem? Hogy én kapom tőle az első puszit, az első illatot. Már majdnem elbúcsúztunk, amikor azt mondja, üljünk be egy sörre. Akkor írtam neked, hogy bent ülök valahol és sörözök (ezt most is viccesnek találom, by the way). Még mindig nagyon boldog volt, bár nem tudtam eldönteni, hogy miattad vagy csak úgy alapul általában mindig boldog. Fél óra után mondta, hogy lassan mennie kell, de szívesen folytatná valamikor, ha van kedvem. És az ajtóból még visszaröppent az asztalhoz: Mennyi esély lehet rá, hogy ez megtörténik? Nagyon kevés, válaszoltam.

Én most nem nagyon jutok szóhoz. Szeretlek.

Én is téged. Bolygó Anettnek hívják. Nagyon várja, hogy írj neki.

Nem fogok.

Nem felejtem el az illatod.

Gyere haza.

Amíg élek.

Ez volt az utolsó üzenete. Öt éve. Egyszer, mikor nem voltam otton, tényleg eljött a cuccaiért, és a kulcsát otthagyta a levelesládában. Mindenhol kerestem, és sehol sem találtam. A munkahelyén felmondott, a Facebookról és minden más helyről törölte magát, a barátai nem tudtak róla semmit, az anyja meg lerakta a telefont, ha hívtam. Anettel persze összejöttünk. Azóta én fotózom a kollekcióit. Egész jó csapat vagyunk. És persze százszor átbeszéltük már, micsoda véletlen volt a mi találkozásunk, és egyszer filmet kéne belőle forgatni. Csak ritkán hozza fel, milyen érdekesnek tartja, hogy a volt csajomról soha nem mesélek. Mert hogy mindenki mesél az exeiről, legalább egy kicsit.

Telik az idő, és egyre jobban félek. Hogy egy nap majd Dia mögött áll a mozgólépcsőn.

.

Szalay Álmos
Fák mindenütt címmel jelent meg bemutatkozó “novellaregénye” a 2017-es Könyvhétre. Pszichológusnak tanul, előtte megjárta a színházi világot, és a grafika szakot is. Budapesten él és ír. A kezdőkép szintén az ő munkája.
Korábbi írásait itt találjátok.

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu