Archív

Visszatért a nyár Bánkra, ahogy visszaköltözött belénk is, ha csak néhány napra is. Valahogy minden évben akad egy motívum, ami véletlenül végigkíséri az egész Bánkitó fesztivált, és idén ezt már odafelé a kocsiban megfejtettük; a bánkódás az az érzés, amikor visszabánkódsz a Bánkitóra. Merthogy idén is otthagyta maga után a poszt-fesztivál depressziót. Ilyen volt a 2018-as, avagy a jövőbe féregjáratokon és aranyozott kapukon átugráló 2028-as Bánkitó fesztivál!

Szerdán nyitásra ott voltunk, ám a nyitás is csúszott egy órát, és az eső is alaposan rákezdett, olyan jó bánkosan, ahogy az előző két évben. Bevallom őszintén, meg is futamodtunk az eső elől, és csak csütörtökön kora délután értünk vissza, ragyogó napsütésben. Néhány változás akadt a korábbi évekhez képest; két új helyszínt is nyitottak, ami időn MÉH és Mocsár neveken futottak, ez utóbbi sajnos nem volt nyerő, rosszul hangosított pici kis színpad, ami az előtő napi esőnek köszönhetően tényleg mocsaras volt, este a Satellest és a Shell Beach-et akartam ott megnézni, de bokáig süppedtem és nagyon zavart a hang.

A MÉH viszont nagyon hangulatos kis spot volt, kellemesen eldugva az erdő mélyére. A másik változás, hogy a belső nagy pultot idén a Klinika vitte, ami határozottan jót tett, illetve velük szemben színpad helyett a Cökxpon csinált nagyon hangulatos chill-zónát. A harmadik nagy különbség, és talán ez volt egyedül igazán zavaró, hogy idén sokkal kevesebb kajás stand/streetfoodos volt a fesztiválon belül is és a tóparton is; utóbb szám szerint kettő, egy vegán burgeres és a Che Che nemburger-szendvicses. Kissé túlárazott, de jó kaja volt, de hamar ráunt az ember, és mivel sokan vannak a fesztiválon, bizony nagyon sokat kellett várni a kajára. És egy utolsó apróság: a repohár fogalmát át kellene ismételniük a szervezőknek.

Node nem bánkódtunk ezen sokat, belevetettük magunkat a csütörtök estébe, mert hogy végre újra Bánkitó van, amit egy éve vártunk. Leginkább össze-vissza mászkáltunk mindenfelé, felfedeztünk, programfüzet nélkül, így sok furaságba és meglepetésbe is beleakadtam. A legnagyobbat az Analog Balaton bulija adta az Aurórában, ami pont jókor volt jó helyen. Barátnőm elrángatott Blahalouisianara is, amit pár éve már kissé inkább kerülök, és a koncert eleje itt sem győzött meg, de amint belemelegedtek azért mégiscsak rám tört az az érzés, hogy szép világban élnénk, ha ez lenne a minimum a popzenében – értem ezt abszolút dicséretként.

Az északi színpad, azaz a cirkusz mellett közvetlenül ott volt a “focis izé”, ami a tavalyi VIP-kalyiba utódja lehet valami módon, és be-bedugtuk oda a fejünket, de végül nem igazán lett a szívünk csücske, ellenben a Tilos Roburra rátört a DnB láz, rajtuk keresztül pedig ránk is, rég nem láttam ennyi ikszlábazást már. Roppant kellemes érzés volt. Természetesen eddigre már szinte mindenkivel összefutottam; közeli és távoli cimborákkal is, akikkel valahogy itt mindig összefúj a szél, és ez Bánk egyik varázsa; nagy ölelések, nagy egymásra találások. És rögtön az első nappal megtöröm a szokásomat, hogy a hajnalban történteket nem nagyon részletezem, ám az történt, hogy beleakadtunk a déli színpadon DJ Josko szetjébe, ami nemcsak hogy azonnal odatapasztott napfelkeltéig, de hipnotizált, teljesen beszippantott a downtempo és techno olyan keverékével, amit még korábban sose “láttam”.

A péntek igazi bánkos nap volt tópartra kifekvéssel, napsütéssel, délutáni szundival, sötétedés után teljesen céltalan lézengéssel. A lelátón hesszelés közepette a legjobb a Papaver Cousins volt, valahogy az illett oda leginkább. Ráadásul arra is rájöttem, hogy először látom őket élőben. Nagyon kellemes meglepetés volt. A Dope Calypso pont annyira volt bolond, mint elvárható, bár mondjuk az ő koncertjüket kicsit későbbre tettem volna. Mesélték a srácok, hogy igen jól sikerült a spanyolországi Primavera Sounds showcase-es fellépés, ami nagy öröm, főleg első magyar zenekarként.

Ha nem lettünk volna esetleg elegen, szombatra már mindenki megérkezt, sőt, mindenki is. Sorozatos segges ugrások, tökéletesen visszatért Az Év Nyara. A nap jórészét a tóban/mellett töltöttük, aranyélet, hideg fröccs meg minden. A The Qualitons különösen jól esett, na, de utána a Shigeto… Csak nagyon halvány vonalakban volt fogalmam az amerikai dobos-producer zenéjéről, és amellett, hogy leesett az állam, az egyik (ha nem A) legerősebb koncert volt az egész fesztiválon. Nagyon behúzott és vitt magával, épp rá is sötétedett, ami nagyon jól állt a koncertnek. Belerakta a bugit a lábunkba alaposan.

Shigeto után a fesztiválterület felé vettük az irányt. Hiába nem vagyok nagy Hiperkarma rajongó, azért csak kikötöttem a cirkuszban a többiekkel, és nagyot bulizunk rá mindannyian. Ezután intettem egy viszlátot a világnak, hogy fejest ugorjunk az utolsó estébe, de valahogy bármerre vetődtünk, pont nem az a zene volt, amire igazán vágytunk, mintha mindig pár órával előttünk jártak volna a DJ-k. A cirkuszba is visszanéztünk az olyan nagyon beharangozott francia Acid Arab-ra, de valahogy az sem volt az igazi.

A reggel aztán mégiscsak a déli színpadnál ért minket, majd pár óra alvás után kezdhettük szedni a sátorfánkat, majd ahogy kocsiba ültünk, megkezdődött a visszabánkódás és a visszaszámlálás a jövőévi Bánkitóig. Hogy-hogy nem, azért Bánkitó mégis csak szívcsücsök volt, és marad is, a kis szépséghibáival együtt is nagy szerelem. Jövőre ugyanitt találkozunk!

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu