Archív

Évről évre egyre nagyobb nyomás nehezedik rám, mert sokan kérdezik, idén is olyan jó beszámolót fogok-e írni, mint eddig. Nyilván igen, mert nagy a Malomszerelem, de lesz egy pont, amikor ezt már nem lehet tovább fokozni, én meg rettegek ennek eljövetelétől. Szóval, igyekszem idén is kitenni magamért, és megpróbálom átadni azt a mértékű gyermeki rajongást, amit a legnagyobb kisfesztivál iránt érzek. Szóval, valahogy így nézett ki az ötödik Malomfesztivál…

Minden azzal kezdődött, hogy tavaly szemerkélő esőben összeraktam a sátram, aztán számoltam vissza a napokat csütörtök reggelig, amikor is egy jó korai indulással és egy kis kitérővel Ödönke, új szerelmem felé (aki egy cicamenhelyen várja, hogy hamarosan hozzám költözhessen), Oromiránt száguldottunk a szerb autópályán, csutkán szóló autózós stonerrel teljes izgalomban, meg persze már nagyon ittuk volna az első hideg fröccsöt a forró nyárban. Sátorállítás után egyből kivetettük magunkat a zöldlábvízű medence partjára, ahol idén, és ezért hangsúlyozottan hatalmas pacsi a szervezőknek, egy szerb-karibi hangulatú szörfdeszkás DJ pult fogadott kifejezetten jó DJ-kel. Nagyon kellett már ez ide!

A fesztivál hivatalos megnyitója este fél 7-kor volt a nagyszínpadon, ahol még minket is felolvastak, mint támogatókat, és ez nagyot dobbantott a szívemen. Nem mintha különben nem raktak volna zsebre már tavaly előtt. Az igazi Malomhangulatba a nagyszínpad első fellépője, Brasnyó Antal hegedűjátéka pattintott bele igazán, aki most Csizmadia Annával játszott. Lényegében máshol alig érnek ilyen zenei impulzusok, és ha mégis, kicsit mindig ide képzelem magam, erre a fesztiválra. Ezután belefüleltem a szlovák Longital nevű formációba, sajnos épp csak futólag, de izgalmas popos-zúzós rockos-elszállós-elektronikás zenei világba húztak be, mindenképpen érdemel egy alaposabb hallgatást.

Az este legnagyobb dobása, és a legtöbbünk által várt koncert természetesen a Lovasi 18 volt. Ebben a formációban nem tudtuk pontosan, mire számíthatunk, sejtettük, hogy lesznek Kispál és a Borz dalok is, de az meg sem fordult a fejünkben hogy maga Kispál is ott lesz, pedig bizony így történt. A 2010-es Szigetes búcsúkoncertjük óta nem láttam Kispált és Lovasit egy színpadon (az orfűi bulikat valamiért nem mertem bevállalni), és most egészen konkrétan visszamentünk az időben nyolc évet, majd egész estére benne is ragadtunk abban az idősávban. Lovasi egyszálmikrofonos fel-alá szaladgálása a színpadon szült ugyan némi szégyenérzetet bennünk helyette is, de a koncertélményen végül nem csorbított, igazi jutalomjáték volt ez mindenkinek, majd az Akácosban a Tudósok és drMáriás még azért egy cseresznyét rádobott a végén.

Cirka három óra alvás után kakasszóra és sátras szaunára ébredtem, mégis mosolyogva. A szomszédból jött a szalma és csirkeszag, én meg kimásztam a malom tövében lévő kúthoz, mint egy szivacs, majd irány a medence: hűsítő vízben chill, kávé, fröccs, lassú ébredezés és árnyékban pihegés, miközben a baZenben már Viddim (RS) cserélgette a virtuális lemezeket, nagyon jó szájízzel. Délután háromtól idén is vezettem egy kis Bicskanyitogató irodalmi műhelyt, idén is a híd körös Oláh Tomival, akivel jó volt újra találkozni és újra együtt dolgozni, ahogy az is jó érzés volt, hogy több tavalyi arc is visszaköszönt a műhelyekre. A két nap alatt nagyon sok remek, igen erős szöveggel dolgoztunk, volt anyag bőven, szerencsére nagyon sokan választották a délutáni pihegés közepén, hogy szövegeket cincáljanak, boncoljanak, gyúrjanak át. Szuper lenne, ha minden évben lenne folytatása a Bicskanyitogatónak! Lelkes, erős irodalmárközeg van ezen a fesztiválon, mindig nagy élmény velük dolgozni.

A műhely után nem sokkal hirtelen előbukkant egy masszív fekete felhő, és mire kettőt pislogtunk, a rekkenő hőség és tűző nap apokaliptikus felhőszakadásra váltott, ami ugyan nem tartott tovább egy óránál, de ezalatt sikerült megsüllyesztenie a nagyszínpadot, elmosni jópár sátrat és alaposan feláztatnia a földet, de legalább ezen az estén nem rakódott 2-3 kg por a tüdőnkbe. Meg hát jól is esett a lehűlés és láthatóan senkinek nem vette el a kedvét a fesztiválozástól. Este megnéztük a máglya körül a tűzzsonglőröket, úgy sereglett oda a fesztiválnépség, mint bogarak a fényre. A maga félelmetességével együtt is lenyűgözően szép egy-egy ilyen esemény.

Az este csúcspontja, legjobban várt koncertje a belgrádi Repetitor volt, akik bár egyáltalán nem játszottak hibátlanul, őrület nagy bulit csináltak, mi az első sorban ugráltuk végig, Bulcsú cimborám legendás homlok-tartkója pedig ezen a fesztiválon is meghozta neki a hírnevet. Persze az utánuk játszó Bohemian Betyarst is végig buliztuk, de megint rájöttem, hogy én már egy kicsit kezdek kiszeretni belőlük. Még mindig nagyon jól nyomják a csűrdöngölést, de valahogy az elmúlt egy-két évben úgy érzem, már nem lángol bennük annyira az a tűz, ami anno leszakította a fejem. Node, napfelkeltéig bulizás, sátorba dőlés, aztán indokolatlanul hamar jött a kakasszó ismét.

Arra ébredni, hogy eljött a fesztivál utolsó napja, szívfacsaró. Ráadásul annyira meghúztuk az első két napot, hogy életben maradni is alig volt erőnk, de ilyenkor jönnek elő valahonnan a rejtett tartalékok, amiket csak egy ennyire zseniális és barátságos fesztivál tud előkaparni, ahol első este után már minimum arcról ismered az emberek nagy részét, ahol a kis fröccsöspultnál Zsolt idén is megismert minket, ahol simán szanaszéthagyom a cuccom és magam egy pillanatnyi aggodalom nélkül, ahol azt érzed: itt vagy a legjobb helyen. Sok minden változott egyébként az előző évekhez képest. A medenceparti baZent már említettem (újra: nagy pacsi érte), a nagyszínpad a malom mellől a kukoricás mellé került, ami szerintem jó ötlet volt, helyére pedig egy rendesen felépített kis színpad, az Etnocamp került. A vásárosokat is közelebb hozták, ami szintén szerencsés választás volt. A malomba idén sajnos nem lehetett bemenni, csak a szervezőknek, de ezzel könnyedén együtt tudtunk élni. Hoztak valami wifit is, ami nélkül én tökéletesen megvoltam, inkább kerültem, mint használtam, de nem is dolgoztam idén. Azért, ez nem árt ha van. Az egyetlen dolog, ami még mindig némileg megoldatlan, az a pultok, leginkább a kajás pultok nyitvatartási ideje: tök szuper lenne, ha korábban nyitnának ki és lehetne válogatni, avagy egyáltalán enni bármit is, most már bőven vanak annyian a fesztiválon délelőttönként is, hogy megérje.

Este legtöbben a Góbé zenekar koncertjét várták a nagyszínpadon, én viszont egy kicsit tanácstalanul nézegettem a programfüzetet. Mindenhova be-benézegettem, ide-oda ingáztam a színpadok között, inkább könnyebbre vettem az estét, így csak a legvégét csíptem el az Aurevoir.-nak akik állítólag a fesztivál legnagyobb buliját csinálták meg az Etnocampen. És valóban, ezek után már nekem sincs több szavam.

Arra ébredni, hogy vége a fesztiválnak és pakolni kell, még szívfacsaróbb, mint az utolsó napra ébredni. Először csak ketten mentünk, tavaly hárman, idén pedig már hatan, és az a gyanúm, hogy jövőre ez a szám nőni fog, ahogy egy leheletnyit a fesztivál is, de szerencsére még messze vagyunk a “kinőtte magát” résztől, még van hova, még sokáig meg fogja tartani azt a különlegességét, barátságosságát és őszinteségét, amiért az év hátralévő 360 napján is csillogó szemmel fogok rágondolni és terjeszteni a hírét!

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu