Archív

Ha valami igazán magyaralter, akkor az az Elefánt: erős szövegekkel, karizmatikus fronttal megtámogatott több stílust ötvöző zene – Jellemzőbb műfaj híján csak alternatív. A zenekar a Kobuci kertben zárta a nyarat a hasonlóan megfoghatatlan stílusú Analog Balatonnal.

Gyanúsan esőillatú volt a város délután, talán még szurkoltam is neki, mert akkor egy kicsit olyan lenne, mint az első találkozásom a zenekarral, amikor a 2016-os Orfűn a zápor miatt megszakították a koncertet, a maréknyi közönség azonban nem tágított a színpad elől. Mikor egy picit elállt, folytatták, de újra esni kezdett, és akkor talált meg a Kedvenc felhőmnek. Végül eső nem, de Kedvenc Felhőmnek volt.  

Mikor megérkeztem a Kobuciba az Analog Balaton már javában játszott. Nem ismertem őket, csak a nevükkel találkoztam többször, és mindig eldöntöttem, hogy belehallgatok, de ez idáig sajnos elmaradt. Afféle magyar dalszövegű minimál pop, elektronikus zene szintivel és gitárral, csak jelzem, hogy mindezt ketten csinálják. Ekkor még viszonylag kényelmesen lehetett cirkálni az emberek között akár az első sorokban is, néhány kisebb, bulis társaságot leszámítva a legtöbben csak lötyögtek.

Mire színpadra lépett az Elefánt, már egy kicsit jobban besűrűsödött a Kobuci és kicsit élénkebb lett a tömeg. Ráadásul az első számba egy kis Ricsárdgír is befurakodott.

Szembesültem az örökös problémámmal, 150 cm magasságban kicsit nehéz teljesen átadni magad a koncertélménynek: fejedre loccsan mások itala, ha egy fél percre eltűnsz a barátaid mellől, soha többé nem találnak meg, és a harmadik sorból vagy hátrébbról valószínűleg úgyse látod már a színpadot. Szemléltetés:

De ezzel nincsen semmi baj, beletörődtem már szomorú sorsomba, és különben is, koncertre nem színpadot nézni megy az ember lánya, főleg ha leginkább az ismertebb, teli torokból üvöltős dalait játsza a zenekar, néha megszakítva egy csaknem elfelejtett számmal – az ekkor felhangzó visítások alapján könnyen bemérhetőek az igazán hardcore rajongók.

Szerencsére a fiúk a lehető legkevesebb megszakítással játszanak, nem mondják el minden dal előtt, hogy éppen melyik zoknijukban pattant ki a fejükből a szikra, a közönséget amúgyis bemelegítette már az Analog Balaton, és persze volt minden, ami szem-szájnak ingere: hideg fröccs, plüss elefánt, lányok fiúk nyakában, pogó. Szendrői Csaba (ének) jelenléte erős, könnyen fenntartja a figyelmet, nem jut eszembe koncert közben ránézni a telefonomra. Azt hiszem, a két legmegkapóbb dolog a zenekarban az énekes különleges hangszíne és a dalszövegek. Az Elefánt tényleg máshogyan használja a nyelvet, más asszociációkkal dolgozik, mint a magyar zenekarok többsége, egy cseppnyi hatásvadászattal.

Sikerült megúszni az estét eső nélkül, mégsem szárazon, ugyanis pogótól izzadtan, a fülünkben a “Papírhajó vagyok, most esek szét. / Az egész mégis: Baszd meg, de szép!”-pel mehettünk haza. Lezártuk a nyarat, ahogy azt kell.

Szöveg és fotók: Nagy Andi

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu