Archív

A már szokásos magányos felfedezőút helyett idén csoportos balkáni kiruccanásra voksoltam a festői Ohrid-tóhoz, Macedónia és Albánia határára. Burekben és napsütésben gazdag autós kirándulás cirill betűs földekre, csónakázás helyi hírességekkel és templomok minden bokor tövében, autentikus macedón turisták között, avagy érdemes-e Ohridba menni?

Ohrid az ország hetedik legnépesebb városa, történelmi épületei révén 1980-ban a UNESCO kulturális világörökségi helyszíne lett. Már az ókorban letelepedett itt egy törzs, és alapított várost Lükhnisz néven, majd a 4. században megtelepedett itt a kereszténység, 867-ben pedig bolgárok hódították meg, ebből a korból származik az Ohrid név első említése is. A 14. század végén török hódoltság alá került, de csak 1913-ban, a Balkán-háború következményeként szabadult fel az oszmán fennhatóság alól. Ohrid lakói hagyományosan halászatból és fafaragásból, faeszközkészítésből (főként koporsó- és nyeregkészítésből) tartották fenn magukat, ma már inkább csak halászgatnak, és valószínűleg azt se viszik túlzásba, legalábbis én erre következtettem az étlapokon szereplő halak hiányából. Másik – nekem legalábbis fontos – adalékinfó, hogy a macedón irodalom nagyjai mind innen nőtték ki magukat, az ún. Ohridi Irodalmi Iskolából, és nagyon próbáltam felhajtani néhány szerzőt legalább angolul (magyar fordítás sajna nincs még), de csak néhány ponyvát találtam lefordítva. De elég is a töriórából, este 9-kor bepattantunk a családi egyterűbe, hogy egy jó órás pálinkakitérő után Röszke felé vegyük az irányt a zuhogó esőben.

Kocsival nekiindulni a Balkánnak elég nagy vállalás, igen nagy koncentrációt igényel, ennél durvább és meglepőbb szitukkal csak Indonéziában találkoztam, de az meg is edzett rendesen, szerencsére. Kora reggel, még mindig szakadó esőben értünk Macedónia fővárosába, Skopjéba, szépcirillel Скопје-ba. A város alapból elég lehangoló lehet az irgalmatlan nagy tereivel, óriási omladozó blokkházaival és a nagy orosz realizmust idéző monumentális szobraival, de így, kora reggeli felhős zivatarban még keményebb látványt nyújtott. A városképre erősen rányomja a bélyegét néhány roppant nagy épület és szobor, amik bizony nem évszázados emlékművek, hanem alig két éve kerültek a közterekre, mert a kormánynak épp akadt néhány városfejlesztésben érdekelt cimborája. Erre a jónép reakciója megszámlálhatatlanul sok paintball festék falakra, szobrokra helyezése volt (riport itt). Amíg vártuk, hogy kinyisson a pénzváltó, sétáltunk egyet a tereken és a bazárban, ittunk egy jó kávét, és itt bukkantunk rá a Dél-Kelet Európai Egyetem hívogató épületére is.

Skopjétől már csak 172 km-re volt Ohrid (a teljes út 990 km), de ezt a kanyargós-kátyús-lassú teherautós utak miatt közel négy óra alatt sikerült teljesíteni. Mire odaértünk, nagyjából kisütött a nap, mellettünk pedig ott volt a hatalmas tó, csillogott a napfényben, vagy már csak hallucináltam a fáradtságtól, nem tudom. A város kaotikus közlekedési dugóin átküzdöttük magunkat, majd érkezés a kívülről vakolatlan, belülről teljesen fullos apartmanhoz, tóra néző terasszal. Arany élet. Némi erőgyűjtés után nekiláttunk felfedezni a várost, aminek a belvárosi-óvárosi része kellemesen bejárható, de amúgy a külvárossal együtt meglepően nagy. Az óváros jellegzetesen tele van szűkebbnél szűkebb macskaköves utcákkal és lépcsőkkel, fej felett szinte összeérő, oszmán behatású házakkal, és ez olyannyira jellegzetessége, hogy még az utcalámpák burája is ilyen házakat formáz. Órákat lehet kóvályogni a labirintusszerű utcákban, nekem ez szinte a mennyország. A kikötőből gyönyörű a kilátás, ugyanakkor a hetvenes-nyolvanas évek tömbházai is felbukkannak, omladozva, elhagyatva. Érdekes, erősen balkáni kombó.

Másnap elindultunk megkeresni a város legtöbbet fotózott pontját, a Teológus Szt. János, azaz a Св. Јован Канео templomot. A tó gyönyörű erről a sziklaszirtről, szinte körbelátni az egészet. Eddigre már az is kiderült, hogy a városban összesen 365 templom található, minden napra egy. Kellemetlen lehet szökőévente. Nagyjából ennek a dombnak a tetején áll a Свети Пантелејмон, azaz Saint Pantelejmon, ami talán a legnagyobb templom mind közül, körülötte évtizedek óta félbehagyott ásatással. Érdemes felsétálni Sámuel cár várához is, maga a vár inkább csak a várfal, de a kilátás fantasztikus.

Másnap úgy alakult, hogy amíg a többiek a parton csoffadtak, én otthon maradtam dolgozni egy kicsit, így lemaradtam Hristoval, a macedón Elvisszel való első találkozásról. A forma leintette őket egy csónakból a “ti magyarok vagytok” kérdéssel, majd rövid úton rábeszélte őket, hogy pattanjanak be hozzá, visszaviszi őket a kikötőbe. Közben elmesélte, hogy az apja tíz évet élt Magyarországon a rendszerváltás környékén, és azóta ő maga is rajong a magyarokért, beszél is pár szót. Nálunk már csak Elviszért rajong jobban, legendásan jól táncol, és gyakran énekel Elvisz dalokat a városi rendezvényeken. Ezeket már én is meghallgattam tőle, másnap ugyanis baráti áron vitt el minket csónakázni jó néhány órára. Anyja is táncosnő volt, tőle tanulta a női lélek rejtelmeit, és bár hét nő is könyörgött neki, hogy vegye őket feleségül, sosem házasodott meg és most, cirka hatvan körül, még mindig nem tervezi. Bár vízparton voltam, azért hiányzott a sós tenger, ellenben Hristonak meggyőződése, hogy jobb ez, mint a végtelen óceán, az ohridi homok ugyanis, ha megszárad az emberen, elég csak lesöpörni, míg a tengeri homokot le kell mosni, és ez roppant frusztráló. Mint kiderült, cikkeztek is már róla, szóval ő egy helyi nevezetességféle, mindenesetre roppant szórakoztató volt néhány órán át vele ringatózni a kristálytiszta tavon.

A nyaralás végefelé egyikünknek tovább kellett állnia, egészen pontosan Nairobiba indult, de csak Tiranából indult jól gép, és mivel a távolsági buszos közlekedés némileg messze áll a hagyományos európai modelltől, felajánlottam neki, hogy elviszem kocsival, legutóbbi albán tripemen úgyis kimaradt a főváros. A csapat egy részét kiraktuk egy Lin nevű kis halászfaluban (nagyjából 5 perc keresztülsétálni rajta) a tó albán oldalán, mi pedig uzsgyi robogtunk Tiranába az elmebeteg forgalomban a kátyúkat kerülgetve. Nagyon vártam, hogy lássam, de a közel 390.000 fős főváros valójában elég siralmas, azaz olyan balkánosan lepukkant, de kevesebb bájjal, mint mondjuk Sarajevo. Igazából volt néhány furcsaság, ami tetszett, mint pl. a japán Sou Fujimoto kortárs köztéri instalációja, ami valami felhőfélét ábrázolt, vagy mondjuk a zöld és piros ledcsíkokkal ellátott gyalogos jelzőlámpák, vagy a régi bunkerből átalakított múzeumbejárat. Mindezekkel együtt az ott töltött pár óra elég volt, irány vissza Ohrid.

Utolsó napra egy tó körüli autókázást terveztünk. Az első állomás a Bay of Bones – Museum on Water nevű túristacsalogató volt. Hiába, a csontoknak nem tudtam ellenállni. Ez lényegében egy picike, vízre épült skanzen, ami egy archeológiai bemutatótér az időszámításunk előtti 1200-700-as évekről, néhány akkori lelettel. Parasztvakításszag lengte körül, de azért nem bántam, hogy megálltunk. A végállomás aznap a bolgárok misszionáriusáról elnevezett Szt. Naum – Свети Наум – kolostor és a mellette csörgedező forrás, meg persze a köré épült, Balkánhoz képest meglepően kulturált, strand, étterem és zsibvásár komplexum. Naum 905-ben építtette a kolostort, itt is halt meg, majd szenté avatták, most meg zarándokhely, ahová főként belföldi turisták jönnek. A kolostor belső udvarán vér-pávák szaladgálnak, celluxszal felragasztott papírok figyelmeztetnek rá, hogy a gyerekeket súlyosan meg tudják sebesíteni.

Az egész kiruccanás indokolatlanul rövidnek tűnt, az olcsó helyi sör és rakija miatt kifejezetten pihentetőnek nem mondanám, és folyamatos útonlevés helyett is gyakran csak tóparton árnyékban elpilledés volt, de ez most így volt kerek. A bevezetőben feltett kérdésre a válasz egy egyértelmű igen. Érzem, hogy rengeteg felfedezni való van a környéken, amiért akár még vissza is mennék, de egy hét pihenésre is kiváló választás, feltéve, hogy az ember bírja a Balkánt. Én bírom. Még mindig. Sőt, jövőre is megyek!

képek és szavak: Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu