Archív

Kísérletezés valahol a pszichedelikus és stoner rock, illetve az elektronikai lehetőségek határvonalán. Valahogy így éreztem magam, hallgatva a fura nevű zenekar albumát, melynek címe rendkívül egyszerű és lényegre törő. Ez pedig a TPSRPRT legelső stúdióalbuma.

Szokatlan név, amely mégis kíválóan utal az együttes zenei világára. A dalokat hallgatva és utánuk olvasva kicsit tényleg olyan érzésem támadt, hogy a legtöbb alap hozzáállással szembemennek. Első albumuk felvétele során a tökéletesség helyett arra törekedtek, hogy minél inkább átadják a koncertek hangulatát. Nem a figyelem lekötése a céljuk, hanem hagyják levegőhöz jutni és  gondolkodásra  késztetik a hallgatót (tetsző gondolat). A nevük egy elsietett begépeléskor született Bandcamp regisztrációkor, az 1 címet viselő album elnevezése pedig egyszerűen csak azt hivatott közvetíteni, hogy ez az első stúdióban rögzített anyag.

Az első dal a Dusty, ami egy elektronikus stoner arcon csapás már az elején. Koncertet is nagyon jól lehet nyitni így, azonnal ad egy hangulatot a folytatásnak. A Smugglerben izgalmas effektek és dallamok késztetnek lötyögésre majd három percen keresztül. Érdekes és figyelemfelkeltő a gitár alapú zúzás keverése az elektronikai lehetőségekkel. Ezután egy metálosabb témával nyit a Donkey és egy perc zörgés után, lehúzzák a tempót és sejtelmes hangokkal tűzdelik tele a megteremtett nyugalmat. Aztán persze egyik pillanatról a másikra egy ugrás és újból esztelen fejrázásba kezdhetünk. A Robotnál hirtelen azt hittem, hogy egy ősrégi játék intrója akadt be a felvételnél, de gyorsan eloszlatták a kételyeimet az első riffek. Igen komoly pszichedelikus utazás jön és a dal közepén még találkozunk a különös intróval. A következő a sorban a 237, ami egy lassabb és minden téren emészthetőbb ballada, legalábbis a többi szerzeményt tekintve. A maga módján azért itt is marad a keményebb vonal, de kellemesen hat az eddigi zenei túra fényében. Sejtettem, hogy a folytatásban visszatérünk az eddig megszokottakhoz, egy halkabb gitár téma után pedig már húz is maga után a ritmusszekció a Bunkerben. Szépen épül a dinamika az egész dalon keresztül, jól váltják egymást a tömörebb, zsúfoltabb és szellősebb részek. A Firehousenál a gitár riffre játszadozik a dob és az elektronika egyéni hangulatot eredményezve. Itt inkább azt mondanám, hogy jobban igényli a közönség figyelmét. Saját tapasztalatból merítve mondhatom, hogy kíváncsian követtem a váltásokat, megoldásokat. Ezután jön a Redneck és azonnal éreztem, hogy valami hatalmas buli van készülőben. Szinte látom magam előtt, ahogy megőrülnek az emberek és elszabadul a pogó a tömény két percben, amíg a dal tart. Kilencedik számként a Planeteer szerepel és a lassabb, lágyabb vonal tér vissza egy kicsit ismét. Elszállós, lötyögős intró után viszont kapunk a jóból és magasabb szintekre kerül a hangerő. A második felében a dalnak érkezik egy kisebb szóló is az elektronikai oldalról és izgalmas káoszba torkollik a végkifejlet. A befejezés a Rituallal lesz teljes, ami jól leírja az egész albumot és a megfelelő zárása a listának. Kellően dallamos, hangsúlyos pszichedelikus vonal, a hangszerek kreatív összeillesztése mind jelen van.

Összességében többre hivatott a kreált zene, minthogy a háttérben szóljon. Viszont egyértelmű, hogy megadja a lehetőséget a hallgatónak arra, hogy a maga világában gondolkodjon és zenei háttérként szóljon ez az album. Nem egy dalnál pedig éreztem, hogy élőben egy koncerten igazán kielégítőt lehetne tombolni.

Salvai Ádám

A cikk az NKA – Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program támogatásával készült

Megosztom.

Comments are closed.