Archív

Rendhagyó módon koncertbeszámolóval egybekötött lemezkritikára adtam a fejem, a Trillion új albuma ugyanis megéri az ízlelgetést, tegnap este pedig élőben is faltuk. Like Water lemez+bemutató Red Swamppal fűszerezve, íme.

Talán a tegnap estével érdemesebb kezdeni, és csupán csak annyit mondanék elöljáróban, hogy az elmúlt pár napban széthallgattam a Like Watert, így nem kevéssé vártam a koncertet, amit a Red Swamp indított, akiknek, bevallom a metálos, keményebb oldala valahogy nem fogott meg az elején (a sludge-os, stoneres vénájuk viszont fülcsiklandozó), de ahogy bele-bele futok a munkásságukba az utóbbi időben, egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Látom a kemény munkát, amit a zenekarba pakolnak, és még ha a zene nem is egészen az én világom, ezt baromira becsülöm és örömmel néztem meg a tegnapi koncertjüket. Bár az énektémák nekem kicsit túl mérgesek, a zene iszonyatosan húz és dörren, és teljesen egyben van a produkció.

A Trillionnal az van, hogy akárhányszor hallgatom, eszembe jut, ahogy 2011-ben “kisGrandként” indították és ezen mindig elmosolyodom, főleg azután, hogy két éve kihoztak egy olyan debütlemezt, amitől a mai napig libabőrözöm. A napokban megjelent második album első hallgatásra sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lelkiállapotot sugall elődjénél, ami sokkal zaklatottabb, nyomasztóbb, karmolósabb volt, és ezt talán azért éreztem/érzem így, mert a kezdő, The Emptiness könnyeden melankolikus, olyan távolian fájdalmas ürességet húz be, azaz annak a zsibbadt emlékét inkább. Olyan nagyon a fülembe és bőröm alá mászott azonnal, mintha már ezer éve ismerném és csak sok-sok hallgatás után pottyant, hogy a kezdő gitárpengetésről a Mogwai come on die young lemezére asszociálok. Nagyon erős dal. A Blisters viszont egy az egyben az előző lemezt juttatja eszembe, meg azt a kifejezést, hogy ez nagyon trillionos. Remek dal, a káván dobverőpörgetés pedig külön tetszik, nagyon felcsigáz. A The Chain egy nagyon megnyugtató szerelmes dal, kicsit poprockosan cheesy, ettől picit meglepő is. A Scumbag talán a leggrunge-osabb, nirvanásan dühös, 90-es évekbeli koszos-karcos pörgős rockdal, az ének pedig furán távoli és oldschool, és tetszik, ahogy a felénél visszavesz a tempóból. A Paranoia Blues a lemez talán legmeghökkentőbb tétele. Ahogy a címe is sejteti, faszán füstös-bluesos, de jobban belegondolva, nem is áll olyan messze ez a stílus a zenei magtól, és amennyire kilóg a sorból, annyira erős és izgalmas is egyben.

A Quasar a címével ellentétben viszont tök nem szippant be, egészen felejthetőre sikerült. Nem érzem, hogy lenne tétje, sem zeneileg, sem szövegileg, mintha az előző lemez sémáival dolgoztak volna. A címadó Like Water viszont már sokkal jobban bejön, csendesebb, nyugodtabb darab, ami erősen Apey szólódalait juttatja eszembe, és olyan szívfacsaróan szép a zene és a szöveg is, hogy őszintén örülök, még nem létezett akkor, amikor legutóbb összetörték a szívemet, mert tuti ezzel kínoztam volna vagy sirattam volna magam álomba. A XII. Lover szintén inkább apeys mintsem trillionos, és a Feathers Black Flowers világát juttatja eszembe, de ez egyáltalán nem von le az értékéből, ugyanez igaz a záró Controversialra is, ami egy lágy, bluesos, már-már jazzesebb, andalító dal, ami szinte észrevétlenül ér véget.

Like Water erős lemez lett, kilenc dala két zenei világ, az első kétharmad trillionos, az utolsó harmad apeys, és ezek tegnap este, egybegyúrva az első lemezzel kiválóan működtek. A koncert első felében csak az új lemezről játszottak, a nyitást nagyon hatásosan csinálták és egyes dalok lassúsága ellenére sem éreztem azt, hogy a hangulat leült volna egy pillanatra is. Képesek a legmélázósabb dallamokat is olyan intenzíven átadni, hogy odagyökerezik mindenki lába, teljesen el lehet merülni benne. De nem csak engem raktak zsebre, mindannyian azzal az érzéssel jöttünk ki a koncertről – hogy Bulcsú cimborámat idézzem – más zenét már soha többé nem akarunk hallgatni.

Décsy Eszter
fotó: Szabó László Ádám

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu