Archív

Első interjúim egyike volt sok évvel ezelőtt, amit Mohácsi Matyival készítettem. Eléggé máshogy láttam akkor még mindent, őrület naivan és nagyon sok szűrőn át. Az az interjú nem az én ötletem volt, de volt miről beszélni, később is, aztán hallgatni nagyokat.

A minap meg odajött hozzám egy kocsma előtt, hogy lenne egy ilyen, hallgassam meg. Azt már csak én adtam a szájába gondolatban, hogy ha már úgyis annyi sok ökörséget írtam le az elmúlt hat évben. Ez az “ilyen” történetesen a szólólemeze, amin már jó régóta dolgozik, és nem is kellett mondania, mennyire intim dolog ez. Nyilván meg akartam hallgatni.

Nagyon érdekes hangulatú lemez, ami csak úgy mezítlábasan Shallow Seas néven/címen fut. Elsőre a sekély tengerekről talán homokra, pálmafákra, kellemesen langyos hullámokra, korallzátonyokra és David Attenborough-ra asszociálnék, de itt nem erről van szó. Ez itt más fajta sekély tenger, itt sötétedik, közeledik az éjjel, amikor a cápák vadászni indulnak, amikor a korallok és halak színeit elrejti a homály, ráják sziluettje rajzolódik ki a holdfényben, minden elhalkul és marad a keserédes magány.

Mielőtt nagyon belemerülnék, le kell szögeznem, az album nem olyan sötét, mint amilyennek én látom és érzékelem, ez az én szubjektív projektálásom a jelenben. A lemez ívét úgy próbáltam felfesteni, ahogy elsőre jöttek az impressziók, de sokadik hallgatás után is hasonló ívet érzek benne. A1, azaz minden A oldalak első tétele, ami bevezet a nagyjából félórás instrumentális lemez hangulatába. Az első másodpercekről valami Kilimanjaro Darkjazz Ensemble-ös hátborzongatás jut eszembe, de nem erről lesz itt szó, ennél lágyabb és egyáltalán nem félelmetes érzéseket kelt a zene. Az Elèphant ritmusa gyorsabb és könnyedebb, mint amit egy elefánttól várnék. Ha már állatban gondolkoznék, inkább impala vagy őz lenne, a dallamvilág pedig olyan, mintha mindig is ismertem volna, mintha többszáz kedvenc dalom esszenciája lenne. Az előző esszenciaérzés marad az As Soon As-nél is, csak kicsit mélázósabbra vált és valahogy rám tör tőle az az érzés, amire a brazil-portugálban van egyetlen szó, saudade, de magyarul csak hosszú mondatokkal tudnám körülírni. Azt hiszem, ez a szó jellemzi a legjobban az egész albumot, ahogy a következő Shallow Seas-t is, amiben iszonyú szépek Hegyi Áron díszítései. A One Door fél lábbal ki-kilépked az előző négy dal világából, nagyon tetszik a szimbólum, hogy ez az egy ajtó, ami ki- vagy átvezet valahova. Valahogy mindenképpen nyitottnak (akarom?) képzelni, mintsem csukottnak, mintha valami reményt sugall(tatnék?) vele.

Felsorolni is nehéz lenne, hogy Matyinak hány zenekarhoz volt köze; ott a a régi The Idoru, az (épp búcsúzó) Grand Mexican Warlock, a Shell Beach, az iamyank Live Band, a Trillion, pár beugrós Dirty Flow Club és Beat Dis koncert, a Poison Alley és biztos akad még olyan, amiről nem is tudok. A Shallow Seas mégsem olyan mint az egyik vagy másik, de egy kicsit mind benne van. Sekély partokon mindig sok a kagyló. A lemezt progresszív dalszerkezetek jellemzik, és majdnem mindent ő maga játszott fel, Hegyi Áron billentyűzik, illetve Baumgartner István dobol. Meglepett egy picit, hogy ahhoz képest, hogy a fő hangszere a basszusgitár, ez a hangszer sokkal kevésbé kerül előtérbe, mint tippeltem. Már nem nagyon tudnék mit hozzátenni a fenti gondolatokhoz, maximum annyit, hogy a Shallow Seas, címével ellentétben, igen mélyre tud menni.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu