Archív

Sokat turnézik a Dalai Láma, nagy élmény zenélni a jakoknak és az önkénteskedésnek is megvannak a maga szépségei, hát még az égig érő hegyeknek. Czitrom Ádám, akit megannyi kiváló zenekarból és projektből ismerhetünk, idén a Himalája lankáin önkénteskedett egy kicsit, pakolt téglát, zenélt helyiekkel, gyűjtötte az élményeket és hasonlóságokat. Elmesélte, milyen volt az út és felvillantott néhány készülő zenei finomságot is.

Említetted, hogy már egy éve gondolkoztatok a barátnőddel, hogy valamilyen önkéntes munkát szeretnétek csinálni, mi motivált az önkéntességre első körben?
A lehetőségeinkhez mérten igyekszünk sokat utazni, ez mindkettőnk életének egy nagyon fontos tényezője. Utazásaink során azonban sokszor azt tapasztaltuk, főleg Ázsiában, hogy fehér turistákként nincs igazán lehetőségünk belelátni a helyiek közösségi életbe. Akaratlanul sokszor pénzeszsákként tekintenek ránk ilyenkor és maximum annyira engednek magukhoz közel, hogy valamit eladhassanak. Azt gondoltuk, hogy egy ilyen önkéntes programon keresztül nagyobb betekintést fogunk kapni a helybéliek életébe, ehhez képest úgy érzem, róluk a vártnál kevesebbet tudtunk meg, saját magunkról viszont annál többet.

Honnan jön az utazás szeretete? Mi az, amit élvezel vagy keresel benne?
Mindig két kultúra között ingáztam. Ezért is fontos számomra, hogy lehetőleg minél több, korábban idegen kultúrával kerüljek kapcsolatba. A szüleim erdélyi magyarok, de Izraelben nőttem fel, és ennek köszönhetően mindig kicsit kívülálló voltam mind Európában mind Izraelben. Amíg Izraelben éltünk, a szüleim sokszor magyarul beszéltek hozzám, de én rendszerint héberül válaszoltam. Másrészt, emlékszem, hogy gyerekkoromban, annak ellenére, hogy Izraelben nincs igazán tél, a szüleim mindig irdatlanul melegen öltöztettek fel a 15 fokos tel avivi “télben”, mert azt szokták meg, hogy Erdélyben a tél az márpedig tél. Mindig  kissé kilógtam a sorból itt is, ott is. Ezzel együtt, ha tetszik, ha nem, mindkét kultúrának a része és részese vagyok. A megrögzöttséget szinte minden formájában nagyon ijesztőnek találom. Így, az utazás kapcsán nem csak szeretetről van szó, hanem egy olyan szükségről, amiért hajlamos vagyok sok másról lemondani.

fotó: Birtalan Zsolt

Ha Izraelben nem voltál elég izraeli, itt meg nem voltál eléggé magyar, akkor neked valójában hol van az otthon, vagy hol érzed magad otthon?
Mostanra mindkét országban otthon érzem magam, de egyikben sem kizárólagosan. Ez a nyelvhez való viszonyomban is megnyilvánul. A mai napig úgy érzem, hogy nincs klasszikus értelemben vett anyanyelvem. Tizenöt éves koromban kezdtem magyarul tanulni. Hosszú és fájdalmas folyamat volt, mire sajátomnak kezdtem érezni  a nyelvet. Mai napig kihívást jelent, de megszerettem. A hébert tizenöt éves koromig beszéltem napi szinten, de felnőtt éveimben már sokkal kevesebbet. Mindemellett az ELTE angol szakán diplomáztam, ahol öt évig voltam akadémiai angol környezetben. Szóval a nyelviséghez való viszonyom mindig is töredezett volt. Talán ezért is  foglalkozom zenével, hiszen független a nyelviségtől annak ellenére, hogy struktúrájában nagyon is nyelvszerű.  

És hogyan találtatok Indiára, előbb szervezetet kerestetek, vagy konkrétan Indiában keresgéltetek?
A barátnőm találta, én meg azért mentem bele, mert úgy éreztem, annyira a komfortzónámon kívül esik bármilyen önkénteskedés, hogy érdemes lenne megpróbálni. Mindenképpen tanulságos volt. Viszont elvárásaim ellenére, azt érezem, hogy többet tudtam meg ott arról, hogy mit jelent európainak lenni, mint itthon. Az önkéntesség egy ellentmondásos jelenség. Az odaérkező nyugatiak motivációi és tevékenységeik legitimitása sokszor nem egyértelmű. Sok előzetes kutatást és a helybéliekkel való folyamatos kommunikációt igényel. Ha ez nem valósul meg, a jó szándék is károssá válhat. Maguk az önkéntesek is különböző motivációkkal érkeznek. Van, aki kimondottan a munka miatt megy, van akit inkább a kultúra érdekel, van aki önismereti tréningnek fogja fel. Jó esetben sikerül összehangolni az egyéni indíttatásokat és a helyiek igényeit, de ez a mérleg könnyen elbillenhet, és ennek szerencsétlen következményei is lehetnek. Maga a munka egyébként jól esett, egy apácakolostorban építettünk pudzsa termet az apácákkal és az ott tanuló gyerekekkel együtt. Ez a része nagyon jó volt. Úgy érzem, hogy jól l tudtunk együttműködni csapaton belül is és az apácákkal is. A problémák abból adódhatnak ha az önkéntesek egyéni vélt vagy valós missziója felülkerekedik az adott falu természetes ökoszisztémáján. Ilyenkor az önkéntesség sajnos átcsaphat egyfajta “karítativ kolonizálásba”. A mi csapatunk esetében ezt szerencsére sikerült elkerülni.

fotók: Rövid Márton

Milyen nyelvet beszélnek arrafelé? Gondolom, angolt nem nagyon.
Ha jól tudom, közel 22 különböző nyelvet beszélnek országszerte, és ezeken belül több mint 700 dialektus van, de igazából ahány forrást olvastam erről, annyi fajta információval találkoztam, ezért nem akarok hülyeséget mondani. Ladakh-ban önkénteskedtünk, ahol a helybéliek elsősorban ladakhiul beszélnek. Másképpen is néznek ki, mint a délebben élő indiaiak. Vonásaikban inkább tibetiekre hasonlítanak. Főleg buddhisták és muszlimok lakják a térséget, hindukkal nem nagyon találkoztunk arrafele. A tartomány cirka 3500 méter  magasan van a Himalájában, ezért az oxigénhiány erőteljesen érezhető. Mivel a baktériumok jóformán mind elpusztulnak ilyen körülmények között, a térség nagyon tiszta, a forrásvíz is szűrtelenül iható. A fiatalok tanulnak angolt az iskolában, a szüleik inkább a turizmus révén tanultak meg valamennyire beszélni.

A vallási, nyelvi és etnikai különbségek mellett érzékeltél esetleg konfliktust is a tartományok között?
Igen, de inkább vallási jellegű a konfliktus, nem tartományi. A buddhisták és muszlimok között igen feszélyezett a helyzet. Sok városban átjárást kizáró negyedekben élnek, különböző boltokba, de még különböző  borbélyokhoz is járnak. A szállásadónkkal egyszer elmentünk egy közeli városba, és mire átakartunk volna  sétálni a muszlim negyedbe, közölte, hogy oda nem  jöhet velünk. A Dalai Láma meglehetősen sokat turnézik országszerte és előadásainak egy gyakran visszatérő témája a buddhista-muszlim konfliktus és annak kárai. Amúgy megadatott nekünk élőben is meghallgatni a Lámát Choglamsarban, de ott kevésbé beszélt társadalmi ügyekről, hanem, amennyire követni tudtam, inkább szentiratokat elemzett. Sokat nem értettem belőle, de ettől függetlenül is fantasztikus élmény volt.

Egy ilyen világba nehéz lehet hirtelen becsöppenni, milyen volt a megérkezés?
Sok átszállással érkeztünk, és rögtön 3500 méter magasan landoltunk Leh-ben, így nem volt akklimatizációra időnk.  Szerencsére, a magam részéről egy nehéz éjszakával megúsztam a hegyi betegséget. Ez leginkább fejfájással és hányingerrel járt, de aztán gyorsan felvettük a ritmust. A mumbaii átszállásnál egyébként elkeveredett a csomagom, úgyhogy amíg meg nem került, a helyi piacon vásároltam be mindent. Lehből két napos út vezetett Zanglába, ott önkénteskedtünk. A térnek és az időnek egy európai számára teljesen felfoghatatlan viszonya van Indiában: nagyon rövid távokat csak nagyon hosszú idő alatt lehet megtenni. Egy 200 km-es út itthon két óra, ott tizenöt. Zanglában összesen három hetet voltunk, aztán vissza kellett érnünk Delhibe, mert indult a gépünk. Ez a része az útnak sokkal kimerítőbb volt, mint bármi más, nyolcnapos folyamatos úton levés buszban. Először Kargilban, aztán Manaliban szálltunk meg. Onnan folytattuk az utat Risikesh felé, ahol már egy teljesen más éghajlat (értsd monszun) fogadott minket. Ezen a térségen már más nyelvet beszélnek, máshogy néznek ki, és a nevezetes higiéniai hiányosságok is jobban érezhetőek. Onnan Agrába mentünk és végül Delhiből hazarepültünk.

fotók: Czitrom Ádám

Mi volt a legfurcsább jelenség, amivel találkoztatok?
Sokszor arra döbbenek rá ilyen utak során, hogy ha volt is eddig kapaszkodóm, könnyen meglehet, hogy mindvégig fejjel lefelé lógtam. Átértékelődnek olyan kérdések, amelyeket eddig csak egyoldalúan, egy nyugati oldalról láttam. Amikor Agrában sétáltunk, eleinte nem értettük, hogy mi olyan furcsa, aztán rájöttünk: nincsenek nők az utcán. Szinte sehol. Ha nem is elegendő, de nyugaton folyik egyfajta diskurzus a nők egyenjogúságáról: sok cikket olvasunk a témában, videókat nézünk, meghallgatjuk az elemzőket, követjük a botrányokat, határozott és szuverén véleménye van mindenkinek a #metoo-ról, me meg egyszer csak Agrában találjuk magunkat és vége… Egyszerűen azzal kell szembesülni, hogy nemhogy diskurzus nincs, hanem fizikailag alig vannak nők a köztereken. Ha leírva nem is, de élőben döbbenetes volt. És itt merül fel a kérdés, hogy hogyan tudnám például ezt vagy más hasonló jelenséget egy nyugati értékrendbe gyökerezett szemlélettől függetlenül kezelni. Mennyire tudok a helyi törvények alapján értékelni bármit? Értem én ezt egyáltalán? Folyton arra jövök rá, hogy valójában semennyire. Ezzel együtt sokszor nem is a különbségek voltak a legfurcsábbak, hanem éppen a hasonlóságok. Fent Ladakh-ban, 3500 méter magasan a gyerekek ugyanúgy YouTube-oznak az iPhone-jukon. Egy olyan helyen, ahol  napi szinten csak három órán keresztül van áram és még csatornázás sincs, ott is van facebook és instagram. Azt éreztem, hogy nem tudok elég messzire menni, hogy ebbe ne fussak bele. Indiában egyébként  minden nyugati jelenségnek (sorozatoknak, popsztároknak stb.) van egy indiai verziója, elég ha csak Bollywoodra gondolunk.  Érdekes, hogy fent Ladakh-ban bizonyos szempontból meg egyáltalán nem voltak konzervatívak a helyiek. Lévén, hogy párként érkeztünk a faluba, nagyon érdeklődőek voltak a kapcsolatunk természete iránt. Furcsállták, hogy nem vagyunk házasok, hiszen náluk nincs élettársi kapcsolat. A végén már azt mondtuk, hogy igen, házasok vagyunk, mert meg akartuk spórolni a hosszú magyarázkodást, és a magánéletünkben való vájkálást. Tulajdonképpen elég nagy trollok a helyiek. Jó nagyokat nevettek rajtunk, amikor az első héten megpróbáltuk a pataknál kézzel kimosni a ruháinkat. A mosás hevében egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy három ladakhi áll fölöttünk, és ránk mutogatva szakad a röhögéstől. Egy közös vacsora során megpróbáltam a családhoz hasonlóan kézzel enni, mire a fiatalabbik lányuk mosolyogva megkért, hogy ezt legyek szíves hagyjam abba, mert rossz nézni, és bíztató tekintettel a kezembe nyomott egy kanalat.

Eredetileg ugye angolt tanítani indultál, aztán végül építkezésen dolgoztál, de ha jól tudom, zenét is szerettél volna tanítani a helyieknek, ebből végül lett valami?
Igen, eredetileg angolt és zenét szerettem volna tanítani, de végül nagyobb szükség volt rám az építkezésnél. Ennek ellenére egy másik önkéntessel összedobtunk egy gitárt, és valamennyit zenéltem is. Azt vettem észre, hogy arrafelé mindenki gyönyörűen tud énekelni, ott ez magától értetődő dolog. Elsősorban ladakhi népdalokat énekelnek, de megvolt a saját popzenéjük is. Volt a faluban egy süket-néma kétkezi munkás, aki így is egész nap fennhangon dalolt munka közben. Próbáltam párszor lekísérni a dalaikat, és szerintem sikerült, bár néha egy kicsit furcsán néztek rám. Szerintem ők is élvezték.

Mesélj a zenei világukról, milyenek a ladaki dalok? Mi ragadott meg leginkább az énekekben?
A legmeghatározóbb zenei élményem egy reggeli pudzsa volt, amin az apácakolostorban vettünk részt. Ez egy vallási szertartás, amelynek során az apácák tanításokat mantráznak közösen a gyerekekkel. Ritmusában monoton, és nagyon figyelnek arra, hogy milyen frekvencián énekelnek. Tanítást gyakorolnak a mantra által miközben meditatív gyakorlat is egyben. Az lepett meg leginkább, hogy mennyire lazán veszik. Mindig is az volt a benyomásom, hogy a buddhista szertartások nagyon szigorú, merev és fegyelmezett keretek között zajlanak. Ehhez képest ez a pudzsa egy abszolút laza és emberközeli szertartás volt. A gyerekek közben többször elaludtak, ekkor az apácák megdobálták őket chapatival, hogy ébredjenek fel, és mindezt a legbarátságosabb hangulatban. Talán pont ennek a hétköznapiságnak köszönhetően még komolyabbnak is tűnt a dolog. Amíg kint voltunk igyekeztem gyakorolni amennyit tudok, hogy formában tartsam magam, úgyhogy minden nap reggel hatkor keltem, és kimentem a hegyre gyakorolni a jakoknak. Állatoknak játszani nagyon nagy élmény.

Hálás hallgatóság?
Abszolút figyeltek, néha elfordultak, elbarangoltak, de aztán visszatértek. nem tudom mennyit fogtak fel belőle, de az állatoknak való játékot mindenféleképpen valahogy be akarom építeni a gyakorlásomba.

Tanultál valami helyi dallamot, vagy inspirált zeneileg téged ez az egész út?
Szégyellem, de nem igazán tanultam meg dalokat. Ha nem is közvetlen módon, de egy ilyen út általánosságban és így zeneileg is inspiráló. Nem csak maga a helyi zene inspiráló, hanem a helyi életforma. A csend például nagyon inspiráló. Az, hogy nem zajban voltam ennyi ideig, a hangokhoz való viszonyomat nagyon befolyásolta. A budapesti zenei szcéna sokszor nagyon fullasztó tud lenni, és egy ilyen élmény nagyon ki tudja tágítja a horizontot. Amikor hazaértem, sokkal nyugodtabban tudtam zenével foglalkozni, mert egyrészt ki voltam rá éhezve, másrészt, ha ideiglenesen is, de lekerült rólam sok olyan teher, ami a budapesti zenei szcénában rám rakódott. Ezzel szemben, amikor leértünk délebbre hirtelen iszonyú zaj vett minket körül a nagyobb városokban. Amikor végül megérkeztünk Európába, és Amszterdamban szálltunk le, két dologra döbbentem rá; Európában iszonyat nagy a csend Delhihez képest, és nagyon öreg a társadalom. Ott éreztem először, az amszterdami repülőtéren, hogy az átlagéletkor-per-négyzetméter sokkal idősebb, mint Indiában.

Mi az, amit úgy érzed, hogy még kimaradt, amit még nagyon-nagyon megnéznél, vagy megtapasztalnál ott? Visszamennél egyébként?
Persze! Visszamennék, csak több időt hagynék magamnak. India egy minimum két hónapos project, és sajnos most nem volt érkezésünk egy helyen elegendő időt tölteni, mert sietni kellett tovább. Meg kell adni Indiának a maga idejét. Varanasi kimaradt, amit nagyon sajnálok. Amúgy lemennék délebbre is. Felfoghatatlanul hatalmas ország.

Említetted, hogy sokat tanultál magadról, többet, mint a helyiekről. Mi mindent tanultál meg?
Azt gondoltam magamról, hogy egy tök toleráns ember vagyok, de sajnos be kellett látnom, hogy egy 15 órás úton, amikor egy hatszemélyes dzsipben tizenhatan ülünk, úgy hogy páran az ölemben utaznak, bizony csődöt mond. Ők sokkal toleránsabbak voltak velem szemben ebben a szituációban. Arra is rájöttem, hogy meg tudom találni az örömöt akár a nagyon monoton fizikai munkában is. Mint gitáros, általában ügyelnem kell a kezemre, de ott úgy döntöttem, hogy ezt leszarom és márpedig cipelni fogok harminc kilós köveket, és érdekes módon meg tudtam találni ebben az örömöt.

fotó: Birtalan Zsolt

Milyen kulináris élményeid voltak? Hasonló a konyhájuk a fűszeres-currys indiaira, vagy sokban eltér egymástól?
Mivel a falvakban csak este fél 8-tól 11-ig van áram, hűtő az nincs. Tehát olyan kajákat esznek, amiket nem kell hűtőben tartani, és mivel buddhisták, húst sem esznek. Ez azt jelenti, hogy rizs és lencse a fő menü, lényegében minden nap. Van  egy tukpa nevezetű ételük is, ami egyfajta zöldségfőzelék. Előfordul, hogy levágnak egy jakot és azt megpróbálják elkészíteni, de annak általában egy európai gyomor számára nincs jó vége. Nem darabolják részenként, hanem hosszában levágják és abba belekerül a szarvtól kezdve minden. De például van egy momo nevű ételük is, ami egy kicsit hasonlít az orosz pirogra. Van jakkefir, amit zsonak hívnak, meg chapati (kenyérlepény) hegyekben. Viszont az a vicces, hogy ők is rengeteg műanyagot esznek, ilyen maggi tésztaszerűségeket, amit 20 évesen vásároltam az éjjelnappaliban buliból való hazajövet. Mit sem törődve a következményekkel sok kólát isznak és rengeteg cukrot esznek, ez amúgy szimpatikus volt.

Így, hogy most már visszazökkentél az itthoni életbe, milyen zenei projekteken dolgozol?
Egy ideje dolgozom a Templedrake névű szólógitár-projektemen. Ezzel viszonylag lassan, de biztosan haladok. Emellett van egy új zenekar, a Mordái, amit Nóvé Somával (Middlemist Red), Kapusi Viktorral (The Best Bad Trip), Vértesi Ferivel (Giliszta) és Klausz Ádámmal (Bujdosó Trió) csinálunk (itt fülelj bele). Somának a népdalos szólóprojektjéből indult ki a zenekar repertoárja, és rendhagyó módon nem gitározom, hanem basszerozom benne. Ajtai Péter Qiyan nevű nagylétszámú avant-jazz zenekarával is egyre komolyabbak a terveink (itt fülelj bele). Készül az új Jazzékiel lemez, amit  áprilisra tervezünk kiadni. Ezen kívül az utóbbi pár hónapban két filmzenét is írtam két tehetséges fiatal rendező (Kemény Lili és Szeleczki Rozália) filmjéhez. Már nagyon várom a bemutatókat.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu