Archív

Ha képes vagy a lényegre koncentrálni a két órán át félmeztelenül rohangáló Olasz Renátó látványának ellenére, szeretnél egy jót röhögni azon, mennyire szánalmasak tudunk lenni mi, emberek, és kíváncsi vagy, hogyan küzdj meg a szorongással, akkor feltétlenül meg kell nézned a Vojágert.

A projekt már 2012 óta tervben volt, és kifejezetten a szabadkai Kosztolányi Színház színpadára készült, ahol az ősbemutatót is tartották 2013-ban, akkor még más művészekkel. Az új, egymással egyébként rendkívül jó kapcsolatot ápoló színészek a sikeres premier után 2018 nyarán költöztették fel Budapestre a produkciót a zegzugos, régebben iskolaként működő Jurányi Házba, aminek palettájára a többi kortárs darab mellé a Füge és a DEKK neve alatt került fel. Az inkubátorház hangulata kellemes ötvözete egy klasszikus kő, és egy alternatív pinceszínháznak, egy budapesti kávézónak, és egy kutyabarát sörözőnek. A színházteremmé alakított tornaterem nagyjából 120 férőhelyes, és kifejezetten barátságos – ahogy az színházban dolgozók is egytől egyig. A hátsó sorban foglaltam helyet, ahonnan szerencsére mindent tökéletesen értettem, láttam, és hallottam.

Nehéz úgy mondani bármit is, hogy ne lőjek le semmilyen poént. A darab többek között azt akarja átadni, hogy senkit nem érdekel, hogy félsz, mert mindenki el van azzal foglalva, hogy ő maga fél, szóval szard le te is, engedd meg magadnak, és egy idő után így el is fog múlni. Mindezt olyan szürreálisan tálalja, hogy miután vége, és kisétálsz, azért elgondolkozol, hogy nem fogyasztottál-e véletlenül valamilyen hallucinogén.

Viccet félretéve, sokkal több van ebben az egészben, mint amennyit egyszeri megtekintéssel érzékelni tudtam, és abban is biztos vagyok, hogy mindenki, aki megnézi, más-más apró részletet fog felfedezni, ami megragadja őt. Azzal együtt, hogy egy sztereotipikus kispesti dráma az alapkoncepció a kertvárosi, ügyifogyi sráccal, kórista pánikbeteg barátjával, és annak megvilágosodni vágyó barátnőjével, meg a szomszéd Babi nénivel és állandóan ugató kutyájával, félelmetes, mennyi rejtett utalás van Vinnai András zseniálisan megírt, sokszínű darabjában.

Talán pont ezzel a kontraszttal tud igazán kibontakozni, ezért lesz hihetetlenül őszinte, és így válik világossá számunkra, hogy bizony rólunk is szól a sztori. A groteszk hangvétel kiüti az abszurdot, a szürrealizmus fokozza a realizmust: egy tükröt kapunk a kezünkbe, a csupasz igazságot, az életünket. A játékosság, a meghökkentés, a fekete humor, az ember vívódásának drámája, az akció, a transzcendencia, a szappanopera, és a mögöttes tartalom tökéletesen eltalált egyvelegét hordozza magában. Elgondolkodtat, szórakoztat, kegyetlenül módon csinál viccet személyes démonainkból, ezáltal képes segíteni.


Babi néni (
Nádasy Erika) lekever mindenkinek egyet, ha kell, Dzsina pedig nem csak a házat, hanem a félelmek kútját is őrzi, a rendező (Keszég László) által alakított spirituális vezető, Sahas szerint “energetikailag túlterhelt” kertben. Gézáról (Olasz Renátó) azért vehetünk példát, mert mer feszengeni, így hódítja meg álmai nőjét (vagy ő Gézát?). Hogy Pál (Bánki Gergely), és Vera (Stefanovics Angéla) szerelmével mi lesz, miután Pál lefeküdt a cintányéros lánnyal – és többet szorong, mint kötözött sonka a hálóban -, azt maga a NASA sem tudja még. Legalább a saját házzal rendelkező robotfűnyírója menő. Minket is megtanít arra, hogy mi az a “makyo”: az elme mindazon tevékenysége, ami káros a tulajdonosára nézve. A féltékenység, a panaszkodás, a fásult munka, mind makyo

És persze az is, ha kifogásokat keresünk, hogy miért nem nézzük meg ezt a szenzációs komédiát. Már csak egy előadás van, december 18-án. Siessen mindenki!

Gellért Sára Mária
Fotók: Burszán Sándor

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu