Archív

3

Múlt hét pénteken, november 22-én egy kisebb társasággal karöltve kiruccantam sógoraink fővárosába. Hogyan jön ez most ide? Miért kell ezt leírni bárhova is? Azért, mert az egyik kedvenc bandám láthattam  végre élőben, az Avenged Sevenfold-ot!

 

Már július elején bebiztosítottuk magunkat a koncertre, és kezdetét vette egy laza négy hónapos várakozás, de ez nem számított, mert már a kezünkben voltak a jegyek. Az eredeti felállás ez lett volna: Device, Five Finger Death Punch, Avenged Sevenfold, ám az egykori Disturbed főhős, David Draiman, úgy döntött, hogy inkább otthon marad babázni (talán szülés előtti komplikációk is voltak a feleségénél, már nem emlékszem pontosan), és az új formációja kimarad a körútból. Megmondom őszintén, egyáltalán nem szomorkodtam emiatt. Számomra bőven elegendő egy dupla metál koncert is, ahol énekelek (üvöltözök), ugrálok, tapsolok, stb. Azonban hiába került le a listáról a Device, nem úsztam meg… de nem szaladok ennyire előre.

 

Délután négy tájékán jutottunk el végre a Wiener Stadthalle-hoz, a buli helyszínéhez, és szépen be is álltunk a sorba. Itt még megvolt bennem az a hiú ábránd, hogy akkor a cél az első sor. Mikor mi odaértünk, az előttünk álló “pár tíz” emberen már piros karszalag volt, köztük néhány ismerősömön is. Vártuk mi is, hogy mikor jönnek ki az alkalmazottak, és ajándékoznak meg minket is ezzel a csodával. Közben beszélgettünk, diszkréten könnyítettünk magunkon a szomszéd park bokrainak takarásában, sörözgettünk, elmentünk venni további söröket, stb. …. és akkor egyszer csak jöttek a sárga kabátos emberek a karszalagokkal. Ez körülbelül fél-egy órával a beléptetés előtt történt. Ekkor már igencsak hangulatban volt a nép, lengették a “Deathbat”-es zászlókat, énekeltek, és bizony volt néhány lelkes tróger, aki tolakodni, előzni próbált. Hirtelen megmozdult a tömeg, és ekkor megmozdult a rajongókban is valami. Folyamatosan lépésekkel közelebb kerültünk ahhoz, hogy hallhassuk és láthassuk a Sevenfoldot, hogy egy álmunk váljon valóra.

 

Táskaátnézés és motozás után kurva gyorsan irány a ruhatár, majd a mosdó, és végül be, elől a színpadnál, ami bizony kulcsfontosságú momentuma volt az estének! Ugyanis galád módon a küzdőtér első negyedét elválasztották egy kordonfallal. Miért juthattunk be előre? Azért, mert a csuklónkon ott virított az a bizonyos piros karszalag.

 

A következő emlékeim: sikoltás, duplázó dobok, bömbölő torzított gitár. Nézem a színpadot…  “Ez bizony nem a Five Finger…”. Ekkor tudatosul bennem, hogy nem úsztuk meg egy harmadik zenekar nélkül. Az énekest leszámítva mindenki úgy nézett ki, mint egy átlagos északi metálzenekar, na de a frontember… kócos, hosszú fekete haj, rongyos ruhák, fehér arcfesték, a száján konkrétan fekete Joker-vigyor, és a szemei is valamilyen mintára feketével festve… igazából visszagondolva konkrétan egy francia kártyapakliból a joker figura arcát festette magára. Találó. Elmondta párszor, hogy ők az Avatar Göteborgból, hangoskodtak. Igazából jól zenéltek, kemény dallamos metált nyomtak technikás gitározással és dobolással, mozogtak is a színpadon, de nekem egy kicsit erőltetett, összességében egy felejthető produkció volt. Megköszönték a közönség részvételét, felkonferálták a hátralevő két zenekart, és lesétáltak.

 

Pakolás a színpadon, Avatar ponyva le, és belekezd a Five Finger Death Punch. Na ezek a srácok rohadtul meg tudták mozgatni a népet. Már kőkeményen repkedtek a sörrel-borral félig teli poharak, ment a “pogo” (ami elől menekülni próbáltam), és ezt bizony állat zene kísérte. Sokan nem tudják egyébként itthon, hogy a banda egyik gitárosa egy Báthory Zoltán nevű fiatalember. Igen, magyar! Egy jól menő Los Angeles-i rockzenekarban. Téglás Zoli mellett vele is büszkélkedhetünk!

 

2

Na de vissza a bulihoz. Jó nótákat játszottak, jól. Nekem a legkedvesebb a Bad Company feldolgozásuk volt, ez régi személyes kedvenc. Egész jól szóltak, látványosan és hatásosan csinálták azt, amit. Rendesen előmelegítették a színpadot és a közönséget az est fő fellépőjének. Ennek pusztán egyetlen szépséghibája volt, mégpedig az, hogy az ember eljutott arra a pontra, amire csak az este vége felé szokott. Kicsit elfáradtunk, kicsit fájtak a lábaink, rohadt szomjasak voltunk. Viszont fasza helyünk volt, úgyhogy nem mertük megkockáztatni, hogy akár egy mosdót, akár egy büfét meglátogassunk.

 

Újabb pakolások, újabb ponyvaleeresztés, és elénk tárult az irgalmatlan jó, új Avenged Sevenfold logó. Szokás szerint elkezdtek különböző zenéket nyomatni a hangfalakon, utolsóként az AC/DC Back in Black-ét. Ez a nóta még mindig képes akárkit felpörgetni, és éppen ez volt a cél. Aztán véget ért… hullacsend… majd elhúzzák a ponyvát és előttünk “lebeg” a lilás fényben egy 3D-s Deathbat. Elkezdünk sikoltozni, üvöltözni majd meghalljuk a harang kongást és az esőhangot, amire elhallgatunk… és elkezdődik. Megjelenik Synyster Gates és elkezdi játszani a Shepherd of Fire-t, Arin beül a dobok mögé, kezd beindulni a nóta majd egyszer csak petárdarobbanás és lángcsóvák! Itt megőrültünk, a színpadon az egész zenekar, és a közönség Matt-tel együtt kezdi üvölteni a szöveget.

 

1

Még most is kirázott a hideg… Eszméletlen élmény volt. Mivel szeretem tudni, mire számítsak, ezúttal is tanulmányoztam előre a setlisteket, és voltak fenntartásaim, de ez végül mégsem volt annyira gázos, mint gondoltam. Egy jó, lendületes buli volt, de hogy tudjátok miről is volt szó, leírom: Shepherd of Fire, Critical Acclaim, Welcome to the Family, Hail to the King, Doing Time, Buried Alive, Fiction, Nightmare , Afterlife, Guitar Solo / Band Jam Session, Chapter Four, Bat Country, Unholy Confessions. 

A régebbi dalokból el tudtam volna viselni egy Almost Easy-t, egy Burn It Down-t, vagy a nagy balladák közül a Seize The Day – Dear God – So Far Away hármasból legalább egyet. Ez most ilyen volt. Cserébe egy nagyon nagy csillagos ötös Mattnak, hogy elkezdette a közönséggel énekeltetni (inkább skandáltatni) azt, hogy “Hail!…Hail!…Hail!”, így mikorra Syn belekezdett a Hail To The King intrójába, mi már ritmusban nyomtuk a történetet. Hatalmas volt!

 

8

Sokszor megőrült a közönség, és még én – aki általában el akarja kerülni a pogót – sem tudtam uralkodni magamon, mikor Matt kimondta azt a két szót, hogy circle pit.

 

Nekem gitárosként hatalmas élmény volt Syn különálló gitárszólója is. Félelmetes az, ahogyan és amiket megszólaltat a hangszerén. Voltak nagyon érzelmes momentumok is. A 2009-ben elhunyt dobos, Jimmy “The Rev” Sullivan énekrészeit nagy örömünkre minden számban bejátszották, amelyekhez anno a hangját is adta és bizony egyszer el is tört a gyertya, de sokszor lehetett azt is látni, hogy több száz vagy ezer kéz mutat az ég felé. Igaza van a zenekarnak, tényleg nekik vannak a legjobb rajongóik!

 

 

6

Hogyan is foglalhatnám össze a produkciót… Egy barátom szavait idézve először is brutális profizmus. Irgalmatlan hangzás és látvány, közvetlenség, őrült hangulat. Hatalmas dolog, hogy ott lehettem, hogy ilyen közelről láthattam őket, és hogy megbizonyosodhattam arról, hogy joggal az én egyik kedvenc zenekarom, és a mai heavy rock/metál egyik –  ha nem “A” –  zászlóvivője. Fantasztikus este volt!

 

Besenyei Áron

Képek: vienna.at

Kapcsolódó:

Hódolat a királyoknak: AVENGED SEVENFOLD – Hail To The King kritika

Hazatelepül a leghíresebb los angelesi magyar – Exkluzív interjú Téglás Zolival

BURN HALO

Megosztom.

Szólj hozzá