Archív

131115_564812

November 15-én megkoronázták a slamkirályt a Trafóban. Még jobb szó, hogy újrakoronázták, hiszen a tavalyi diadal után ismét Süveg Márk került ki győztesen a 25 döntős közül. Ahogy ő is megjegyzi, ez tulajdonképpen csak egy jelképes pozíció hiszen a műfaj nem a versengésről, egymás legyőzéséről szól. Épp ellenkezőleg. A slammerek köre egy nagy család, legyen ez akármilyen közhelyes is, ám vér helyett őket a rím köti össze, vagy éppen az, hogy nincs rím. Erről és saját tapasztalatairól, élményeiről mesélt a címvédő…

 

 

Gratuláljak a címvédéshez a II. Országos Slam Poetry Bajnokságon. Mesélj erről egy kicsit! Hogyan élted meg?

SM: Köszönöm. Furcsa dolog, eddig nem versenyeztem soha semmiben, Akkezdettel sem indultunk soha tehetségkutatón, vagy ilyesmi. Így aztán a címvédés végképp nagyon ismeretlen érzés volt. Bajnoknak lenni nem feltétlenül a legjobb, mert bár a család nagyon büszke, nem feltétlenül mindenki örül az eredménynek, és nem is mindenki ért egyet vele. De nem is ez a probléma, hanem hogy egyetlen esemény miatt, egy olyan rendezvényen, egy olyan stílusban, ahol 3 perc alatt kell megtörténjen a csoda, emiatt egy egész éven át bajnokozva van az ember, az nem szerencsés. Ráadásul az, hogy aznap abban a 3 percben megtörténik-e a varázslat, vagy nem, annak sokkal több összetevője van, mint szimplán az, hogy jó-e általában az előadó és jók-e a szövegei. Még egy csavar van benne az által, hogy a műfaj meghonosításának a legeleje óta részt veszek a mozgalomban, és a zenei karrierem is hatással van a megítélésemre – pozitív és negatív értelemben is. Egy kupasorozatnál már más lenne a helyzet. De nem is a verseny a lényeg a slam eseményeken, hanem hogy szellemileg és lelkileg értékelhető gondolatokat, érzelmeket kapjunk és közvetítsünk, jó szövegeket halljunk és mondjunk, szórakozzunk, és szórakoztassunk. Azt gondolom ez megtörtént aznap este is.

 

 

Számtalan szöveget előadtál már. Van még benned bármilyen izgatottság egy ilyen nagyszabású verseny előtt?

SM: Slam előtt mindig van, ráadásul minél kisebb a közönség, annál inkább, mert az intimitás sokkal könnyebben lámpalázassá tudja tenni az embert, mint a tömeg, szerintem. A rap nem is hasonlítható össze evvel, mert a zene nagyon nagy mankó, és el is lehet mögé bújni, a ritmusához, tempójához igazodni kell. A slamnél csak te vagy, és a szöveged. Nincs hova bújni, nincs mibe kapaszkodni, minden kimondott szótagnak súlya van/lehet. Egyedül a kapkodásba, a sietségbe lehet menekülni, de akkor az olyan is lesz. Ennél nagyon izgultam, mert egy számomra is teljesen új dologgal álltam elő, ráadásul ott volt rajtam ugye a címvédés terhe, a kiélezett, rám szegezett figyelem súlya.

 

 

Az első fordulóban egy egészen újszerű, és a nézői reakció alapján mondhatjuk, hogy meghökkentő produkcióval álltál ki. Miért érezted úgy, hogy vállalnod kell egy ilyesfajta kockázatot, ahelyett hogy egy tőled jól megszokott szöveggel készülj?

SM: Úgy vélem egy címvédésnél vagy nagyon erősen és tökéletesen hozni kell a bajnoknak a formáját, vagy mernie kell igazit kockáztatni és valóban egy váratlan, tőle szokatlan dologgal érdemes előrukkolnia. Evvel nagyobb rizikó jár, és bár az előző is nehéz feladatnak tűnhet, de ezért választottam inkább az utóbbit, plusz a második, fiktív szövegem egy részletével ellentétben valójában egyáltalán nem örültem, hogy Pion István nem jutott tovább a selejtezőkön. Ő is kockáztatott, ahogy én is, hogy magamnak és másoknak is megmutassam, érdemes, akkor is, ha nem eredményes. Csak utána jött az, hogy nagyon mélyre le kellett nyúlnom, hogy igazi slam legyen belőle, itt Tengler Gergely TG előadásai, színpadi alázata lebegett a szemem előtt.

A nagymamám megjárta haláltábort, egyedül tért vissza a nagy családból, csak ő maradt meg. A szöveg egy sábát esti imát félbeszakító deportálásnak a története, dualitáson és hangköltészeten alapszik (Szkárosi Endre inspirált, hogy ebben is kipróbáljam magam): a vonat mindenki által ismert kettős zakatolására ráhúzott két szótagos szavak lánca. Aki ismer és hallott már, tudja, hogy slam szövegeket illetően legtöbbször inkább ornamentika nálam a rím és nem pillér, vagy teherhordó falazat. Ahogy a humor, az obszcenitás sem kapaszkodó, hanem figyelem-visszaterelő és a komolyságot feloldó eszköz. Most a meghökkentés volt pontosan a cél, a kockázat élvezetéből adódó izgalom és feszültség továbbadása, a rizikófaktor meghódítása. Ezek a voltak a szempontok, ezekhez adódott a totális lemeztelenedés, humort ezúttal teljesen mellőzve, életemben először nem akartam feloldani, terelni, mert a téma ezt nem engedte meg. Nyomasztani nem szokásom a színpadon, felengedés nélkül, és most ezt akartam, először és utoljára. Mélyre vinni magam, a vonat zakatolásával magammal vinni a hallgatót az útra.

 

Ezek után a második fordulóban lazábbra vetted a témát és előre köszönted meg a díjat. Nyilván ez egy előadói fogás volt… Bejött. :) A verseny előtt számítottál rá, hogy esetleg sikerülhet megvédeni a címet?

SM: Az első szöveg koncepciójának kitalálása és megírása után azt gondoltam, elég erős lehet, hogy a döntőbe jussak. Persze erre nem lehet apellálni, főleg nem úgy, hogy fantasztikusan ügyes és kreatív résztvevői vannak egy ilyen kaliberű rendezvénynek, és bármikor bárki meglephet – ezért is vagyok ott leginkább. Amikor befejeztem és párszor fejben elmondtam, már úgy voltam vele, nem is elég a döntőre, de már nem is érdekelt, csak az, hogy ott, akkor azt a szöveget kell előadnom, vállalnom kell a rizikót. Nem is a visszajelzést illetően, hanem, hogy esetleg nem vagyok képes átadni, előadni. A másodikat pont ezért viccből írtam, kihasználtam egy lehetőséget, amit csak én használhattam ki címvédőként. Ennél aztán már végképp nem számítottam rá, hogy nyertes szöveg lesz, de mivel a pontok összeadódnak (és gondolom a második szövegeket is az elsők tudatában pontozzák), meg aztán a „bajnokot nagyon meg kell verni ahhoz, hogy legyőzzük”, gondolom így lettem megint első. Aminek leginkább azért örültem, mert a közönségben ülő édesanyám édesanyjáról írtam az első körben a szövegemet, és tudtam mekkora büszkeséggel tölti el. Viszont jobban örültem volna, ha Horváth Kristóf nyer, mert nagyon ügyes és fontos is volt, amit csinált, és a döntősök közül rajtam kívül csak ő készült két új szöveggel, nekem a második meg inkább egy hecc volt, mint nyertes slam.

 

Závada Péternek is megköszönted, hogy a verseny helyett a kötetével foglalkozik, valamint Simon Márton Polaroidjai előtt is tisztelegtél. Mennyire érzel idegennek egy verseskötetet Süveg Márk felirattal a borítóján? Soha nem jutott még eszedbe, hogy te is papírra vetve adod ki szövegeidet?

SM: Még nagyon az elején, balgán, aztán elengedtem. A szövegeim nagy része színpadra íródott, slam irományok, nem versek. Nem szeretnék a hermetikus oldalakon történő muszáj-publikálással vesződni, és szembesülni avval, hogy valaki, aki rólam semmit sem tud, megítéli, hogy én mit, hogyan és miért írok, és hogy az közzétehető-e vagy sem. Ez persze már kikerülhető lenne, mert a rappes múltam, az Ahol megszakad sikere, és most a címvédés miatt is már könnyen kiadható lenne egy kötet a szamárlétra végigjárása nélkül. Várnak rá, de nem tartanám sem ildomosnak, sem helyénvalónak: eleve nem vagyok költő, a jambustalan slamem meg nem kötetbe való, legfeljebb hangoskönyvbe, vagy DVD kiadványra, youtube videóra – bár azok sem adják vissza tökéletesen a helyszíni élményt. Talán egy pszeudonim alatt egyszer, hogy jót nevessek.

 

Jelenleg a slam egyre jobban terjed, egyre népszerűbb hazánkban és ezzel egyenesen arányosan egyre több vitát is kivált. Te, mint élvonalbeli slammer, miben látod a létjogosultságát, értelmét és felelősségét?

SM: Hipszter-mentalitású fiatalokkal önmagam szórakoztatására még elbeszélgetek, de ha felnőtt, érett emberek attitűdje, hogy „az a menő, ami nem menő” és akkor ennek megfelelően „ami menő, az már nem menő”, akkor nem veszek részt a kommunikációban, csak hátradőlve nevetek, tudván, hogy az idő mindent igazol majd. Néha azért bedobok egy-két sort nekik, hadd ugrándozzanak örömükben a felszínesség korlátolt gumiasztalán.

Mindennek és mindenkinek van joga a léthez, az már más kérdés, hogy ennek a létezésnek ki örül, és ki nem. Sok minden áll elméletileg jogunkban ebben az országban, ezen a világon, de ezekből nagyon sok nem felel meg a valóságnak. Viszont a „létezés joga” mindenkit és minden csoportot megillet, még ha károsnak is titulálja akár egy ember is. Jó benne részt venni, alkotásra ösztönző műfaj és társaság, hasonlóan gondolkodunk sok dologról, és összeköt minket a kimeríthetetlen magyar nyelv vég nélküli szeretete, és a szellemiség közvetítésének lenyűgöző hatásmechanizmusa. Felelősség? Ez egy szabad fórum, nem akar semmit, nincsenek határai és pár (bármikor felrúgható) szabályon kívül teljes szabadságot és nyitottságot igényel és generál is egyben. Ez egy előadói műfaj, nem lehet megadni ezekre a kérdésekre a választ, mert ki tudná a választ mondjuk arra, hogy vajon a színháznak mi a létjogosultsága, az értelme és a felelőssége?

 

 

Slammer vagy és egyben a „kezdet egyik fia”. Van, illetve lehet valami átfedés a kettő között? Volt már olyan slam amiből aztán szöveg lett egy A.K.P.H. számhoz vagy fordítva?

SM: Természetesen van átjárás, mert egyik sem kanonizált, kirekesztő műfaj. Tegyük hozzá, hogy a rapnél jobb esetben feltétel a rím – ami a slamről egyáltalán nem mondható el. Így visszafelé csak abban az esetben járható az út, ha a slammer, vagy a költő rímes irományt szeretne rap formában halla(t)ni. Nem tartom szerencsésnek címkéket aggatni mindenre csak azért, hogy a fejünkben lévő megfelelő polcra tudjuk tenni. A Hisz Sztori-t amikor írtam, talán versnek írtam, de utána felreppeltem az albumra, később pedig szinte minden saját slam előadásunkon el is mondom. Számít a szöveg milyenségét illetően, hogy melyik polcról vettem le éppen? Szerintem nem, hozzátéve, hogy az átjárhatóság nem evidencia, csak lehetőség.

 

Mind zenészi, mind slamkarriered okán jogosan mondhatjuk, hogy otthonosan mozogsz a színpadon és nem nagyon létezik olyan, ami meglephet a „deszkákon”. Történt már veled olyasmi, amit sosem felejtesz el? Esetleg valami nem hétköznapi, furcsa jelenség?

SM: A sok év rutin csak az alap izgalmat minimalizálja, meglepetés bármikor történhet. Amikor pár éve az Erzsébet-híd lábánál több tízezer ember (50-től 150 ezerig mentek a hírek) előtt léptünk fel a sajtószabadságért folyó tüntetésen, és tudtam, hogy a nagy részüknek fogalma sincs arról, kik vagyunk, akkor azért rendesen remegett a lábam, és a gombóc a torokban is új volumenű értelmet nyert. Ennyi emberrel állni szemben, az egy olyan rap arcnak mint én, nem mindennapi dolog. Nem lehet rá felkészülni, és korábbi a 3-4 ezer emberes koncertek sem adnak rutint a kezeléséhez. De az említett OB-n előadott első szövegem utáni, feszültségből felszakadó katarzisérzés is nagyon új volt, meglepő. Egészen konkrétan szinte pontosan ugyanazt éreztem fizikálisan az előadás utáni 5-6 percben, mint landolás után, amikor pár éve kiugrottam egy gépből ernyővel.

 

 

Mit tanácsolsz azoknak, akik szeretnének belépni köreitekbe? Hogyan fogjon hozzá egy kezdő slammer, hol érdemes próbálkozni?

SM: Jelenleg Budapesten a Kolorban vagyunk minden hónap legutolsó csütörtökén este 8-tól. Ez az, ami fix. Erre a havi versenyre (és a nyílt open mic részre is) a slampoetry.hu oldalon lehet jelentkezni, ott van minden infó. A fővároson kívül pedig egyre több helyen üti fel a fejét a műfaj, kerülnek elő az arcok, akik eddig csak otthon írtak és senkinek sem mutatták meg még ilyen formában, mik a gondolataik. Bízom benne, hogy ez mindenhol legalább annyira befogadó közeg, mint ahogyan nálunk indult. Színvonalat nem tekintve nem sok különbséget látok a teltházas, Trafó OB és az az időszak között, amikor szinte csak egymást néztük és hallgattuk meg egy esten slammerek kb 10-en átlagban. Egészen furcsa, de tényleg szinte mindenki nagyon szereti, vagy legalábbis kedveli a másikat, segítjük egymást az élet más színterén is, és aki gyengébben indul, de lelkes, ő is számíthat a többiek segítségére. Nem elitista közeg, nem bennfentesek brigádja, nincs könyöklés és kirekesztés. Gyertek el, nézzétek meg, hallgassátok meg, és ha van valami iromány a zsebben, akkor álljatok ki, és mondjátok el!

Mándi Ferenc

Fotó: Pereszlényi Erika
Videók: Szabados Márk és Polgár András

 

 

Megosztom.

Szólj hozzá