Archív

Nemrég hazánkba látogatott Alejandro Jodorowsky. Legalábbis a szelleme, és a munkásságának jelentősebb darabjai. Ugyanis a Magyarhangya szervezésében, első nekifutásra egy szellemidézésen vehettünk részt, még közvetlen a karácsonyi készülődést megelőzően, majd a program a hétvégén tetőzött be, a Jodorowsky-maraton képében, az Átrium Film-Színházban.

Alejandro Jodorowsky orosz-zsidó származású, chilei-mexikói filmrendező, producer, színész, zeneszerző, pantomimművész, képregényszerző, író és költő, valamint vallásfilozófus, pszichológus, karatemester, és tarot szakértő… Nehéz belegondolni, hogy egy ember ennyi mindennel foglalkozhat egy élet során, de mivel egy másik kor gyermekét tisztelhetjük személyében, ezért talán annyira mégsem hihetetlen. Az elsősorban ezoterikus, szürreális és sokkoló filmjeiről ismert, 84 éves chilei művész – aki mellesleg jó néhány, hazánkban is megjelent képregényt is jegyez -, a tavalyi évben mutatta be legújabb filmjét, melynek cannes-i premierjén Nicolas Winding Refn a „mozgókép utolsó fejedelmeként” szólította fel a színpadra. Nem kis szavak ezek az bizonyos, én mindenesetre kiegészíteném egy szürrealista, esetleg acid jelzővel azt a fejedelmet. Hiszen saját szavaival élve: „én magam vagyok az LSD”.

A Don’t Eat Group és Christian Skjødt nevével fémjelzett december 22-i szellemidézésen, egy improvizatív, és szabadon értelmezett, pszichedelikus rítusban lehetett része az érdeklődőknek.

„Audiovizuális töredékek, dallamok, jelenetek, zajok egy univerzális, misztikus anarchista utazásról Alejandro Jodorowsky filmjei nyomán.” – ahogy a szervezők ígérték. Bevallom én nem pontosan értettem mindent, amit láttam – bár ezt elmondhatom a Jodorowsky filmekről is -, ámbátor kétségtelen, hogy a fény és füst jelenségek változékony keverékéből kotyvasztott, látvány és érzésvilág, valóban hozta egy meredek szeánsz hangulatát. Mintha még valaki meg is fogta volna a kezem a sötétben, és talán egy pirulát is csúsztatott bele… de ezt már inkább csak álmodtam.

A java persze még csak eztán jött, háromnapnyi film maraton, beszélgetésekkel és színházi performanszokkal megfűszerezve, január másodika és negyedike között. A régi Jodorowsky klasszikusuknak a 2006-ban digitálisan felújított változatait hozták el, ami dicséretes, ám személyes véleményem szerint ezekből kicsivel többet is felsorakoztathattak volna a rajtrácson. Hiszen az igaz, hogyha lemaradtunk valamelyikről, akkor volt alkalmunk pótolni azt egy másik alkalommal, viszont ha jobban megnézzük, akkor mindössze négy filmet láthattunk összesen a három nap alatt. És bár mind A Szent Hegy (The Holy Mountain), mind az El Topo (A vakond), de ugyanúgy a Jodorowsky’s Dune dokumentumai, vagy a La Danza de la Realidad (The Dance of Reality) kiváló választás, ha Jodorowsky munkásságát akarjuk bemutatni, de egy Santa Sangre, illetve egy The Rainbow Thief még igazán illet volna a sorba. Már csak azért is, mert az utóbbihoz még sehol sem volt szerencsém.

Jodorowsky az El Topo-val (1970), majd utána a The Holy Mountain-al (1973) hagyta ott lába nyomát a popkultúrában, és robbant be kora művészetébe. Underground filmes berkekben azóta is rendre és újra felfedezik, előássák a mexikói sivatag porából, majd nyelv alá helyezik, és őrjöngésbe lovalják magukat általa. Az El Topo-t több helyütt az első „midnight movie”-nak tekintik, – mellesleg nekem is ez a személyes kedvencem az eddig látottak közül -, a rendező szavaival élve: „ A Vakond rock ‘n’ roll körökben szinte kötelező volt”. A Szent Hegyre már John Lennon és Yoko Ono kalapozott neki össze egy kis aprót. 1,5 millió dolláros költségvetésével a legdrágább mexikói filmnek mondják, amit valaha forgattak, bár egyesek szerint a film csak fele ennyibe került. Ezt nevezhetjük rágalomnak is, de én nem neheztelnék rá túlságosan, akkor sem ha kiderülne, valójában tudatmódosítókra költötte a másik felét. A The Holy Mountain-t látva ezt teljes egészében el is tudjuk fogadni.

 

 

A Jodorowsky’s Dune első látásra egy dokumentumfilm, ám valójában életének talán legnagyobb kálváriája, egy majd 40 éve tartó űrodüsszeia, egy eddig végeérhetetlennek látszó ügy hivatalos befejezése. Jodorowsky véleménye és magyarázata ez, a már soha el nem készülő, Frank Herbert által életre hívott sci-fi opus megfilmesítése kapcsán. Ez a történet egyébként annyira összetett és sokszereplős, hogy önmagában több cikket is megérne, így itt s most legyen elég annyi, hogy olyan nevek közreműködtek (volna) a projektben, mint Orson Welles, H. R. Giger, Mick Jagger, Alain Delon, a Pink Floyd, vagy épp Salvador Dalí. A Jodorowsky’s Dune egy meg nem született űrdráma nekrológja.

A hazánkban először vászonra kerülő filmek között jutott még hely egy szimpóziumnak, egy kis Radikális performansznak, és egy csipetnyi Opál Színháznak is. Amellett, hogy nem gondoltam volna, hogy egyszer még moziban nézhetem a Vakondot, itt jegyezném meg, hogy az 1600 forintos filmenkénti jegyárból igazán leadhattak volna kicsit a szervezők, mivel így olyan érzést kelt, mintha nem a népszerűsítés és bemutatás lenne a cél, hanem szimplán a bevétel.

Végezetül, álljon itt egy Jodorowsky filmek idézeteivel dúsított, és az ő hatásai által inspirálódott mix (labilis lelkiállapotúaknak nem ajánlott).

Szabó Tamás
Képek: facebook.com/magyarhangya

Megosztom.

Szólj hozzá