Archív

Blue is the warmest

Egy kék hajkorona rendkívül izgalmas, bohém, extrovertált személyiséget sejtet, viselőjét pedig szempillantás alatt megjegyezzük magunknak. A kék hajú lányok a filmekben a főhős szívét rendszerint első pillantásra rabul ejtik, akik ezek után nem restek akár tűzbe menni értük. Gondoljunk csak Clementine Kruczynskire az Egy makulátlan elme örök ragyogásában, aki miatt Joel Barish végső elkeseredésében emlékmanipulátorokra bízza magát, vagy Scott Pilgrimre, aki Ramona Flowers csókjaiért az egész világgal és benne minden exbarátjával felveszi a harcot. De mi van akkor, ha az ominózus kék frizurát egy saját neméhez vonzódó francia hölgy hordja, akibe tejfelesszájú hősnőnk történetesen úgy beleesik, mint légy a tejesköcsögbe? Cannes-ban bizony meglengetik az aranypálmát.

 

A képregényfilm hallatán kétlem, hogy bárkinek egy közel három órás francia arthouse mozi ugrana be elsőre, ami egy leszbikus szerelmespár kapcsolatát aprólékos műgonddal követi nyomon, megismerkedéstől a szakításig. Pedig az Adéle élete első és második fejezet alapjául Julie Maroh erotikus képregénye szolgált, Le bleu est une couleur chaude (A kék egy meleg szín). De nem ezért beszél mindenki a filmről, hanem valószínűtlenül hosszú ágyjelenetei miatt. Akadtak olyan külföldi sajtóorgánumok, melyek írói bedőltek a valósághű tálalásnak, és úgy írtak róla, mintha igazi szexuális aktust látnánk a vásznon – valahogy a kendőzetlen meztelenség skatulyája rászorult erre a fránya európai filmgyártásra, és nem tudjuk lehúzni, c’est la vie.

 

002

Az igazság persze szaftos helyett megint műanyag, a színésznők vaginaprotézissel küzdötték át magukat az ágyban töltött forgatási napokon. A közszeméremsértést még némi botránnyal is megfűszerezték, Léa Seydoux és Adèle Exarchopoulos, a szapphói bőrbe bújt hölgyek, a cannes-i bemutató után adott interjúkban erősen bírálták a rendező, Abdellatif Kechiche munkamorálját. Megterhelő túlórákról, dühkitörésekről és századszor is újravett jelenetekről meséltek. Jött a díjeső, a rengeteg pozitív kritika, és ha vissza nem is vonták, azt követően már sokkal árnyaltabban és óvatosabban fogalmaztak a nagy plénum előtt.

 

A mozi cselekménye bő két mondattal elintézhető. Ha szigorúan vesszük, nem történik benne több mint egy random dél-amerikai szappanopera akármelyik epizódjában. A lányok fiatalok, megismerkednek, jön a l’amour grande, Adéle elfogadja szexuális irányultságát, összeköltöznek, ballépés, Emma megharagszik, különválnak, új utakra indulnak, és vége. Akkor mégis mi tartja össze? A komótosan hömpölygő, improvizatív jelenetsorok, a hiperrealista megközelítés, és természetesen a színésznők között tökéletesen működő kémia, a nyomában fellobbanó, vásznat perzselő szexualitással. Ámen!

 

003

 

Utólag visszagondolva a film felében Adéle Exarchopoulos-t látjuk közeliben, ahogy pasztát cuppog, nyálcsordogálósan jóízűeket alszik, vagy épp felhőtlenül boldog, majd szívszaggatóan zokog. Olyan természetességgel mozog a kamera előtt, mintha az ott sem lenne. Kislányosan szeleburdi, haja ezredjére is visszahull arcába, hiába söpri félre, ajka pedig eredendően teltebb, mint a testük átszabására vagyonokat kidobáló szilikonkirálynőknek. Igazi hús-vér múzsatípus, akiről barátnője, a színes kefe frizurás, papírvékony ajkú és maszkulinabb Emma gyönyörű képeket fest. (Érdemes megnézni Léa Seydoux-t hosszú fürtökkel és némi sminkkel mondjuk a Becstelen brigantyk vagy az Éjfélkor Párizsban képkockáin.) Jól mondta a cannes-i zsűri elnökeként Spielberg, ez az a film, aminél ha az összetevőkön bármit változtatnál, nem működne, így viszont mestermű.

 

001

 

Nem kell se franciának, se leszbikusnak lennünk, de még nőnek se, hogy az Adéle élete közel három órára teljességgel elbűvöljön. A hírhedt 6 és fél perces szexjelenet (mindenhol egyre többnek írták, ezért direkt lemértem) korra, nemre és szexuális beállítottságra való tekintet nélkül, garantáltan mindenkinek eszébe juttatja majd az első szerelmes testi kontaktust. A lányok olyan szenvedéllyel lesznek testestül-lelkestül egymáséi, hogy közben nem mertem megmozdulni, de még levegőt venni is csak alig, nehogy megtörjön miattam a varázs, és szétrebbenjenek. A leheletfinom szimbolikus játék a már címben is megjelenő színnel frappáns adalék, kár hogy sem a nemzetközi, sem a magyar cím nem tartotta meg.

 

Aminek annak idején a Túl a barátságon-t elmondták, – hogy gyönyörű, romantikus tragédia, ami felülemelkedik a nemi korlátokon és pusztán egy szerelem meséje – azt valójában az Adéle élete valósította meg igazán. Tündérmesébe illő, mégis reális, az amerikai hatásvadász maszlag nélkül, amivel az említett másikat jócskán háthosszon öntötték. Kérem, ilyen egy igazi romantikus dráma, így néz ki ma egy olyan igazi első.

Jackman

Képek forrása:

facebook.com/laviedadele.lefilm

 

005

004

Megosztom.

Szólj hozzá