Archív

cangr1

Ari Folman Stanislaw Lem  agyvizét issza, és nekünk is szolgáltat egy keveset ebből a tartalmas kemikáliából. Így mi lehetünk ő, ő lehet mi, illetve ő lehet Lem, vagy Lem lehet ő, vagy mi?

No igen, bizony pontosan ilyen és ehhez hasonló mélységű kérdésekkel kelhetünk fel a vászon elől, ha A futurológiai kongresszust (The Congress) választjuk ebéd utáni üdítő gyanánt. Nem fog olyan könnyen lecsúszni, mint egy szénsavmentes ásványvíz az biztos. Sőt jobban megfekszi majd a gyomrot, mint azt gondolnánk.

 

De lássuk mivel is állunk szemben? Adott egy színes, fekete-fehér, feliratos, izraeli-német-lengyel-luxemburgi-francia-belga animációs film… nah, köszi, mondhatnánk, midőn egy laza kézmozdulattal visszautasítjuk a mozijegyet. Meg kell hagyni, hogy valóban sejtetni enged valamit már ez a besorolás is. Ám álljunk csak meg egy pillanatra, mielőtt végleg átsiklunk felette. Először is Ari Folman neve ismerősen csenghet, azok számára legalábbis biztosan, akik legalább egy animált avatárral a hátuk mögött élik mindennapjaikat. Ugyanis előző műve, a Libanoni keringő számos jelöléssel és díjjal a farzsebében távozott, többek között az Arany Glóbuszról is. Az izraeli születés filmrendező már ekkor megmutatta, hogy ha animációról van szó, akkor neki vannak erős ötletek a tarsolyában. A futurológiai kongresszus esetében pedig már az élőszereplős műfajjal keverte ki a kémiát. Szippantsunk hát belőle.

 

 

A film, erős közelítéssel ugyan, de két részre osztható, mégpedig úgy, hogy egyszerűen húzunk egy vonalat ott, ahol átcsúszunk rajzfilmbe. A bevezetést fogyaszthatjuk tehát élőszereplők kíséretében (még ha ez egy igen hosszú bevezetés is), aztán jön Lem, azaz az animáció.

 

Adott egy egyedülálló színésznő, anya, kiöregedő félben lévő filmsztár. Ő Robin Wright, aki nem mellesleg önmagát alakítja a filmben… vagy éppen a valóságban éli saját szerepét? No, de ne szaladjunk előre. Lényeg a lényeg, hogy Robin a lejtő vége felé közeledik, ráadásul egy új kor hajnalán, amikor a régi vágású dolgok, emberek után, már úgy általában apad az érdeklődés. „Kedvenc” stúdiója teszi hát meg neki az ajánlatot, amivel véget vethet eddig ismert életének. Felajánlja neki, hogy digitalizálják őt, mint színésznőt. A mosolyától kezdve a könnyein át az egész karakteréig. Innentől kezdve az igazi Robin Wrightra már nem is lesz tehát szükség. Élheti az életét. Immáron külön a filmvásznon látható énjétől.

 

The Congress 4

 

Láthatjuk, hogy már az alapvetés is rengeteg érdekes gondolatot, és problémát dob fel. Számos kritikus kérdés kerül elő rögtön Hollywooddal, és a kegyetlenül szórakoztatni (vagy irányítani?) akaró varázsvesszővel kapcsolatban (de vajon ki forgatja?). Élet és döntéshelyzetek következményeit láthatjuk felsorakozni. Mint ahogy az is érdekes gondolatmenet, hogy hogyan élhet tovább egy színésznő, a színész énje nélkül? Avagy hogyan él tovább a vásznon, az a leválasztott, digitalizált személyiségdarab, ami eleddig ő volt? Megjegyzem, ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, csak utalásokat tesz rá a film néhol.

 

Időugrás. Megtörtént a szkennelés, eltelt 20 év, Robin pedig a futurológiai kongresszusra igyekszik, ami egy szigorúan animált területen kerül megrendezésre. Hogy mi van? Na, igen, itt kezdődik az utazás.

 

Egy olyan világba hallucináljuk át magunkat, ahol már saját magunk animált, rajzolt avatárjai lehetünk. Hogy a főszereplőt idézzem, olyan mintha egy zseni dizájner egy igen kemény acid tripen lenne túl. Elkezdődik az „Utazás”, ahol ugyan a főszereplő fogja a kezünket, de mivel ő sem tudja, hogy mi is történik körülötte, ezért nekünk sincs könnyebb dolgunk. Egyik rajzfilmes világot szippantjuk fel a másik után. Sokszor csak úgy, minden átmenet nélkül támad ránk a változás szele, máskor azt hisszük, hogy álomból ébredünk, de az is lehet, hogy inkább egy álomba ébredtünk. Folman olyan világ(ok) képét festi le, amelyben kémia úton előidézhető mindenféle változás az emberi szervezetben. Ezt pedig értsük a szó legszorosabb, és a legvadabb értelmében egyaránt. Azok lehetünk, akik csak akarunk, olyan érzéseket tehetünk a magunkévá egy könnyed csuklómozdulattal, amikről amúgy csak álmodhatnánk. A test és tudatmódosítás korszakát éljük, a nem létező határokat lépjük át újra és újra. Avagy kémiai mátrix Stanislaw Lem tollából, egyenest a hetvenes évekből? Még annál is több.

 

The Congress 3

 

A megvalósítás és a látvány egyébként csillagos ötös. Amellett, hogy a rajzstílus remek érzékkel ragadja meg a különböző korszakok jellegét, kiváló választás egy ilyesfajta hallucinatív vízió levezénylésére. Kétségtelen, hogy ha nem is lehetetlen, de legalábbis irtó nehéz lett volna a film ezen részét is élőszereplősként leforgatni.

 

Robin Wright remekül játssza önmagát, és a film is remekül játszik a Wright fivérek örökségével, ám a főszereplő mellett mindenki csak asszisztál. Még a fia is (Kodi Smit-McPhee), akinek egyébként fontos szerepe van a történetben, a lányáról (Sami Gayle) pedig inkább ne is beszéljünk. Mellettük feltűnik még Harvey Keitel is, de amellett hogy jó látni az öreget, sokat nem tesz a történethez.

 

Meg kell említeni még, az egyébként azonos nevű, Lem novella és a film közötti különbségeket. Természetesen a novellában szó sincs Hollywoodról, ahogy Robin Wrightról sem. Ott egyből a kongresszus az indító jelenet, és nem mellesleg a történet mögöttes mozgatói is egészen mások, mindamellett hogy a végső konklúzió sem teljesen egyezik. Ari Folman kétségtelenül átalakította a történetet, de nem csak elvett belőle, sikerült hozzátennie is. Most ez jó vagy rossz? Hol ez, hol az. Kétségtelen, hogy a lengyel származású úriember írása sokkalta érthetőbb és logikusabban felépített, mert a mögöttes erőkbe is bepillantást enged. A film már sokkal nehezebben követhető, és sokszor logikátlannak tűnik, ám egy sokkal személyesebb mederben csordogál, amit az említett színésznő személyisége és története ad meg. Ezáltal válnak az érzések erősebbé, és az azonosulás könnyebbé. Határozottan érezhető, hogy mely részek tartoznak Folmanhoz, és melyek Lemhez. Ha pedig az ember keresi a buktatókat a történetben, akkor ezek mentén a törésvonalak mentén találhat is. Ahogy ezt is érdemes kiemelni, hogy több filmbéli momentum a novellával kiegészülve válik érthetővé. Hiába, a nagy öreg értette a dolgát.

 

Bár a mai gyógyszerfüggő, táplálék és étrendkiegészítő mániás, genetikailag módosított kultúránkban, a film és a novella által megjelenített gondolatok akár figyelmeztetőlövésként is felfoghatóak. Ezért válik ez a közös (nevezzük így), Lem és Folman által elénk varázsolt vízió igazán erőssé, sodróvá, és elgondolkodtatóvá. A film megtekintése közben igyekezzünk nem fennakadni az apró logikai buktatókon, inkább csak élvezzük. Hagyjuk, had vezessen. Figyeljük rezgéseit, és ha kell, hát engedjük el a korlátot. De azért a tudatmódosító szerekkel csak csínján, mert még a végén egy másik világban térünk magunkhoz.

 

Szabó Tamás

Képek: imdb.com

 

The Congress 2

Megosztom.

Szólj hozzá