Archív

1781328_594088140684557_39382632_o

Néha elmélázok olyan dolgokon, hogy vajon ki állította azt, hogy a kiállítani kívánt műveket a galéria falai közé kell szorítani? Vagy ki döntötte el, hogy a művészet csak annak való, aki hajlandó fizetni is érte?

Talán Kánya Tamás ötvös szakember elszántsága is abból fakadt, hogy valahogy kimutassa: a művészet nem üzlet és mindenkinek joga van hozzá. Persze nem biztos, az sem kizárt, hogy csupán temérdek szabadideje miatt csinálta. Mindenesetre a végeredmény lehengerlő.

 

Akármiből is érezte a késztetést, Kánya egy nap fogta magát, lesétált a Római-partra és az ott talált anyagokból – főként kövekből – felállította saját élet ihlette Land art installációját. A skorpión keresztül a kőfotelen át egészen a nonfiguratív farönkök és egyéb formáknak egész armadáját tekinthetjük meg, ahogy végig haladunk a Duna budai oldalán. A kreativitását és alapvető fizikát alkalmazó alkotó még ősszel kezdett neki a kiállításnak. Hangulat kertnek, Szoborparknak vagy Titkos kertnek is hívták az odalátogatók, ő azonban csak simán Kőkertnek nevezte el.

 

1913299_605046876255350_1071514251_o

A Kert – mindent összevetve – létrejötte óta egész sokat bővült, persze nem egyszer történt meg, hogy kisgyerekek, vagy szkeptikus nyugdíjasok tették próbára a műalkotások strapabíróságát (a szinte mindenhova kihelyezett házirend ellenére is). Ezzel még nem is volt kimondottan problémája: kiment, visszaépítette amit leromboltak, és minden úgy ment, mint régen.

Viszont, amikor a kereskedelmi tévé nem túl magas színvonalú híradója is tudomást vett a Kőkertről, hatványozottan megnőtt a látogatók száma igen kevés idő alatt, aminek következtében szinte egyenes arányban amortizálódott le. Ezután a művész megelégelte, és úgy döntött, hogy többet nem folytatja a szélmalomharcot, sőt, elkeseredettségében bevallotta, hogy kimondottan várja a dagályt.

 

Amikor odaértem, magam is láttam az egykori alkotások maradványait. A vasúti híd felől érkeztem, a jobb oldal szinte teljesen szét volt túrva, ám a baloldal még egész szép állapotban volt. Néztük ami megmaradt. A vegyes érzelmekkel gondolkodtam el, tényleg ennyi önfegyelme van a magyar lakosság többségének, vagy ez egy teljesen hétköznapi emberi tulajdonság, hogy ami ingyen van, azzal mit sem kell törődni? Persze nem a kisgyermekek rongálása felháborító ebben, bár ezek a szülők nevelési szokásaikat minősítik, jobban irritáló szerintem a konzervatív nyugdíjas szubkultúra tagjai, akik kacagva bontják szét az alkotásokat, hogy megnézzék, tényleg nincsenek-e összeragasztva.

 

1495914_570944512998920_770846672_o

Minden tiszteletem Kánya Tamásé, akit bár elnyomott a tömeg, mégis egy nagyon egyedi és szép dolgot hozott létre mindenki számára. Egy ilyen társadalomban, mint a miénk, már az is példaértékű, hogy eddig szó nélkül tűrte a kollektíva által elkövetett rombolásokat.

Mindezek tudatában teljesen megértem, hogy a műalkotásokat galériák tetői alá viszik. A kérdés most már inkább az, hogy ez a történet is mit sugall egy kívülálló átlagembernek, aki azt hitte, hogy egy civilizált nemzetben éli mindennapjait.

Mindenesetre, még van pár napunk megcsodálni a műveket mielőtt árad a Duna.

 

Mészáros Martin

fotó: Kánya Tamás

 .

Megosztom.

Szólj hozzá