Archív

Igen, már élesedik a kép, egy szálloda hallját látom. Valaki beszalad a képbe, majd nyomban tova is tűnik, miközben egy másik alak üvöltözve kerget egy harmadikat felfelé a lépcsőn. Eközben egy fiatalember szemceruzával rajzol magának bajuszt egy lerobbant szobában, majd fejébe húzza a sapkáját, és kilép az ajtón. Odalent valaki hangos dörrenéssel süt el egy fegyvert. Egy zubbonyos alak érkezik meg a szálló elé, és letámasztja a motorját, miközben egy hölgy az emeleti ablakon át távozik. Zagyva őrületnek hangzik? Az is. Mókás ámokfutásnak? De még mennyire! És, hogy mi is ez? Nem más, mint A Grand Budapest Hotel.

Tegyük hát fel tripla keretes szemüvegünket, és lássuk mivel is állunk szemben. Wes Anderson ördögien magával ragadó fantáziavilágával. A Holdfény királyság és az Utazás Darjeelingbe rendezőjének új filmje hozza mindazokat a stílusjegyeket, amiket megszokhattunk tőle, mégis kicsit más. Egy új zsáner, egy új íz tűnik fel az Anderson-féle fagylaltos kehelyben. Karakteres, ám mégis könnyed, jóllakat, de mégsem nyomaszt le túlságosan… akárcsak valami fitnesz gabonapehely reklámjában.

Valahol a békés és bogaras Európában valamikor a két világháború között járunk egy kitalált országban, Zubrowkában, annak is a legelegánsabb szállójában, a Grand Budapestben. Vendégei átlagos arisztokraták, vénkisasszonyok és műkincstolvajok, mindemellett pedig az alkalmazottai sem kispályások. Azért, hogy egy kis súly is legyen a lábunkra kötve, és ne lebegjünk nyomban tova, hamarost megpillanthatjuk az alternatív történelem árnyoldalát is, az ismerősnek ható háborús fenyegetést, és a ZZ(!) osztagos karszalagokat. Így lesz ez a képzelt világ könnyed, humoros, ám egyszeriben sejtelmes, és néhol kegyetlen.

Nem más ez, mint egy történelmi kalandfilm, beoltva egy kis heist filmes képrablással, és nyakon öntve egy nagyadag, ám kissé groteszk romantikával. Egy hely, ahol a történet csak másodlagos, mert a környezet és a benne élők annyira magukkal ragadóak, és persze szórakoztatóak, hogy a mindennapos ténykedésüket is öröm nézni. Ez A Grand Budapest Hotel. Egy művész vallomása arról, hogy történeteit igazából nem ő maga találja ki, hanem azok találják meg őt. A karaktereket, és az eseményeket pedig csak kölcsön kapja, hogy elmondhasson velük egy mesét. Ezzel a Stefan Zweigtől származó gondolattal ágyaz meg nekünk a film, és már fekhetünk is le, hiszen Wes Anderson nem hagy minket cserben. Egy remek mesét varázsol elénk.

Az ő fantáziája által felépített homokvárban, avagy helyesebben inkább babaházban láthatjuk megannyi kedvencünket rohangálni fel s alá, akár a mérgezett egér. Ralph Fiennes egy kicsit langyos, ám lehengerlően sármos, és magas fokú stílusérzékkel megáldott portás képében karmesterkedik. Edward Norton keménykalapos rendőr, Adrien Brody egy látens náci nemes, olyan kackiás bajusszal, hogy azt versenyeztetni kellene, Willem Dafoe pedig az ő mindenre elszánt és szigorúan, valamint csak és kizárólag halálfejes gyűrűket viselő végrehajtója. A parádéban felvonulók sora pedig még koránt sem ért véget. Hiszen itt van még Tilda Swinton, mint nyolcvan és a halál közé maszkírozott, ámde szexéhes dáma, Harvey Keitel, mint a börtöntetoválások élő lexikonja, Jeff Goldblum, mint Kovács ügyvédúr, Bill Murray, mint a szabadportások nem hivatalos testvériségének feje, Jude Law pedig mint mesélő tűnik fel. Ha ez még mindig nem lett volna elég, itt van még F. Murray Abraham, aki egy régi kor maradványaként tündököl, illetve Owen Wilson is feltűnik néhány képkocka erejéig. Bár ha pisztolyt tartanának a fejemhez sem tudnám megmondani, hogy ő kit személyesít meg a filmben. Cameo dömping a javából? Az.

A filmben mindemellett az összes elem adott, amit talán már el is várunk a rendezőtől: a díszletek, és az egész miliő szinte már túl tökéletes, a helyzetek zavarba ejtően – de mégis megkapóan – abszurdak, a mellékszálak és közbeszúrások csak úgy be-becsapódnak menet közben, a fejezetek pedig felirattal elválasztva követik egymást. Egy vadregényes és egyben burleszk előadás, melynek függönye mögött ott bujkál az elmúlás. Ezzel adva meg azt kissé komor hangulatot, ami a pikantériája ennek az egész bohózatnak. A kamerakezelés is remekül asszisztál ehhez a rohanva elfogyasztott történethez. A perspektíva sokszor meg sem mozdul, csak a szereplők rohannak el a kép előtt. Máskor némafilmesen gyorsított jelenetekre kontráznak rá, egy arcba mászó közelivel. Az pedig már csak csemege, hogy – a különböző korokban játszódó jelenetekhez idomulva – a rendező két különböző képarányban vette fel a filmet. Emellett persze humor is akad jószerivel, abból is a kissé groteszkebb fajta, ám jelen esetben a vulgaritást is belekeveri a főztjébe a rendezőúr. Néha oly váratlanul csap le egy-egy velőtrázó anyázás a sarok mögül, hogy hirtelen nem is tudjuk hova tenni. Számomra mindenesetre üdítőleg hatot ez a fajta, sokszor vágóelemként is használt odamondás.

A megannyi szereplő közül természetesen Ralph Fiennes, alias Gustave főportásúr, és bátor fegyverhordozója Tony Revolori (Zero Moustafa szerepében) emelkedik ki. Fiennes (akit én az In Bruges-ben zártam a szívembe) brillírozik a szerepében, nem mellesleg pedig az ő karaktere a film fő mozgatórugója. Az állandóan verseket szavaló, intelligens, és az udvariassági formulákat a végtelenségig betartó Gustave egy letűnőben lévő kor gyermeke. Ahogy azt többször ki is hangsúlyozzák, a civilizáció és a kultúra egyik utolsó képviselője. A kis lobby boy szerepében tetszelgő Tony Revolori pedig tökéletes társa. Kívánni sem lehetne megfelelőbb karaktert, a maga nyílt egyszerűségével, és határozott, ám mégis bohókás romantikájával. Amilyen kis bárgyúnak tűnik az elején, annyira megszeretjük a végére.

A Grand Budapest Hotel nem más hát, mint egy igazi Wes Anderson film. Azoknak ajánlott, akik szeretnének szórakozni egy jót, miközben elmerülnek egy árnyakkal teli mesében.

Szabó Tamás
Képek: imdb.com

Megosztom.

Szólj hozzá