Archív

10250663_10202767959713736_1373607465_n

A sorozatban magyar zenészekkel/zeneszeretőkkel fogunk végigmenni korszakalkotó, meghatározó lemezeken kortól és stílustól függetlenül. Hosszas fejtörés után szedtük össze a listát, fontossági sorrendet mellőzve, kizárólag a magunk örömére. Ezzel vitatkozni szabad, hátha tanulunk tőletek.

Az 5. részben Minda Endrét, a Hangmás énekesét kérdeztem a Joy Division Unknown Pleasures című lemezéről.

 

Ha korszakalkotó lemezekről beszélünk, itthon azért kevés embernek ugrana be az első 10 között, hogy a Joy Division-t említse. Nagyon rövid pályafutásuk (mindössze 2 nagylemez és 4 év zenélés 1976-tól ’80-ig) ellenére a posztpunk legnagyobb úttörője, legmeghatározóbb zenekara voltak. Előrevetítették azt a melankolikus életérzést és nyers hangzást, amiből kinőtt a goth rock (pl. the Cure), vagy a mai napig a legtöbb indie vonalon mozgó zenekar cipőorrnézegető vagy alter-punkos stílusa (Interpol, Editors, Yeah Yeah Yeahs, the White Stripes).

 

Az Unknown Pleasures volt a debütáló albumuk, a kezdeti agresszívabb, punkosabb vonalról a producer, Martin Hannett mozdította el őket efelé a mélyebb, melankolikusabb, irányba. A dalokat és szövegüket belengi a végzet, krízis, összeomlás, az uralom elvesztése és a szomorúság. A szövegeket mind az énekes, Ian Curtis írta, betegsége rendesen rányomta a bélyegét a lemezre. A két legismertebb dal a She’s Lost Control és a Shadowplay, ez utóbbit a Killers is feldolgozta a 2007-es Control című életrajzi filmhez (rend.: Anton Corbijn).

Az Unknown Pleasures hamar sikeres volt, ezt követte egy ehhez nem kapcsolódó kislemez Transmission címmel, majd 1980-ban, nem sokkal Curtis halála előtt a Closer című nagylemez. A legismertebb daluk már egy posztumusz kislemezen jelent meg, ez a Love Will Tear Us Apart.

 

Endre: “A Joy Division-nel már az első találkozásom sem volt mindennapi. Az MTV-n hiába vártam volna, hogy feltűnjenek, nem is egy haverom mutatta a zenekart, a rádiókról pedig ne is beszéljünk. Valamikor a kilencvenes évek közepén, 13 évesen Londonból kaptam egy VHS kazettát, rajta mindenféle punk zenével Iggy Pop-tól a the Clash-en át a The Buzzcocks-ig bezárólag sok mindennel. A válogatáson a zenekarok mindegyike egy-egy koncertfelvétellel volt fent, többségüket már ismertem, mentek is szépen sorban a dalok, és akkor hirtelen a semmiből ott termett ez a furcsa társaság. Kicsit sem menő külső, cipőbámuló attitűd, és egy vérszegény, hórihorgas énekes. Soha nem hallottam még róluk, és nem is értettem mit keresnek a Pistolsékkal egy videokazettán, de ahogy megszólaltak a Shadowplay első ütemei, és Ian Curtis beindult a fura mozgásával, az olyan hatással volt rám, hogy az előtte látott összes dal szinte kitörlődött a fejemből.

 

Rohantam is egyből a könyvtárba, hátha megvan nekik a Joy Division valamelyik lemeze. Persze nem volt meg sehol, így a következő időszakban ez az agyonjátszott VHS kazetta rajta az egy szem Shadowplay-jel volt az egyetlen kapcsolódási pontom a zenekarral. Nem értettem, hogyhogy senki nem ismeri őket, és alig van valami nyom róluk itt-ott. Majdnem olyan volt ez, mintha a zenekar maga nem is létezett volna soha. Az Unknown Pleasures-re is csak jó pár évvel később bukkantam rá végre. Ez a találkozás viszont még jobban mellbe vágott, mint az a koncertfelvétel. Azóta sem tudom megemészteni hogyan tudott négy manchesteri átlag huszonéves a hetvenes évek végén ilyen tökéleteset alkotni. Már a lemez borítója is beszippant, ezt már akkor is kitenném otthon a polcra, ha a lemezen amúgy osztrák jódlislágerek szerepelnének. A dalok annyira nem hasonlítanak semmi másra, és annyira másképpen szólnak, mint bármelyik másik rockbanda dalai, hogy tényleg olyan érzésem van, miközben újra meg újra meghallgatom, hogy ez csak valami földöntúli spekuláció lehet. Ian Curtis éneke és szövegei, Peter Hook egyedülálló, szólószerű basszusgitárja, Bernard Sumner csikorgó gitárszólamai, és főleg Martin Hannett éteri hangzásvilága olyan gyilkos kombinációt alkotnak, hogy ezt azóta sem sikerült senkinek megismételni.  Maximum megint csak a Joy Division-nek a Closer-rel, de az már egy másik korszakalkotó album.”

 

1. Disorder – 3:32

2. Day of the Lords – 4:49

3. Candidate – 3:05

4. Insight – 4:29

5. New Dawn Fades – 4:47

6. She’s Lost Control – 3:57

7. Shadowplay – 3:55

8. Wilderness – 2:38

9. Interzone – 2:16

10. I Remember Nothing – 5:53

 

Megjelenés: 1979. június 15.

Felvétel: 1979. április 1-17. Strawberry Studios –  Stockport, Anglia

Stílus: Post-punk, goth rock

Hossz:   39:24

Kiadó: Factory

Producer: Martin Hannett és Tony Wilson

 

Kapcsolódó:

Sziget 2013 – szombat: EDITORS

Editros – új lemezzel jönnek a Szigetre

 

Eddig:

Nirvana – In Utero

AC/DC – Let There Be Rock

The BEATLES – Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band

Red Hot Chili Peppers – Blood Sugar Sex Magik

 

 

korlemz101

Megosztom.

Szólj hozzá