Archív

Napra pontosan 54 évvel előttem, 2000 kilométerrel arrébb Angliában született meg a brit blues atyja, John Mayall. Ez a koincidencia csak azért érdekes – nekem – , mert tegnap este az Akváriumban azon gondolkoztam, hogy szeretnék olyan író lenni 80 évesen, mint amilyen zenész Mayall, aki ahelyett, hogy egy kényelmes fotelben töltené öreg napjait, vidáman jelentette be, hogy néhány héten belül kiad egy új lemezt. Össze se tudom számolni hányadikat. Ő volt az, aki megszerettette az angolokkal a bluest és a rhythm and bluest, és olyan gitárosok játszottak vele, mint Eric Clapton, Peter Green, Mick Fleetwood, Mick Taylor, Buddy Whittington, de felsorolni is nehéz lenne a körülötte folyton cserélődő zenészeket.

NOW_7606

Amikor elindultam a Deák felé, nem tudtam még, hogy mire is számítsak pontosan. Azt már tudtam, hogy az összes jegy elkelt, és nagyon jó zene lesz, és apu is ott lesz (kösz!), de nem jártam még a felújított Akváriumban, ami sokkal jobb, mint amire számítottam. Full teltház, és ami még jobban meglepett, az átlagéletkor nem is volt olyan magas. Egy kicsit elsöröztük az időt, úgyhogy nem is kellett sokat várnunk arra, hogy Mayall megérkezzen és egy olyan zseniális és energikus dalt rakjon elénk kapásból, mint a Nothing to do with Love.

Lenyűgöző volt az az energia, amivel kiállt a színpadra. Talán csak Tanka Balázs lenne erre képes 80 évesen. Aki még nem járt Turbokoncerten, már csak Balázs miatt is érdemes.

50 évnyi aktív zenei pályája és tényleg megszámlálhatatlanul sok kiadott lemeze mennyiségileg nehezen feldolgozható, de melegen ajánlott. Ebből kifolyólag nem ismertem minden dalt, de nem számított, mert mindet imádtam. Egymás után két nagy kedvencemet is játszotta, a Ridin’ on the L&N-t és az abszolút kedvencemet, a So Many Roads-t. Annyira gyönyörű a billentyű és a gitár összhangja, hogy majdnem elsírtam magam. Egyébként az egész koncertre jellemző volt a billentyűk (időnként szájharmonika) és a gitár dominanciája, a dob és basszus megbújt a háttérben. A Walking on Sunset-nél már Mayall is elővette a gitárját, hogy egy igen szexi szólót tegyen bele. Persze Rocky Athas gitárjátékát is meg kell említeni, pontos, profi, gyönyörű!

Két dalt is játszottak a hamarosan megjelenő A Special Life című lemezről, ami így elöljáróban elég volt ahhoz, hogy be akarjam majd szerezni. Az egyik dal egy pörgős, szájharmonikás, kicsit countrys elemeket keverő dal, amiben Mayall egyszerre nyomta a szintetizátort és a szájharmonikát. Lenyűgöző! A címadó dal pedig egy lassabb, bluesosabb tétel.

Furcsa volt egyébként egy teljesen kivilágított színpadon nézni és viszonylag nagy teremben hallgatni a bluest, hiányzott a sötét füstös kocsmai atmoszféra, ahogy hiányzott a Looking Back és a Crawling Up a Hill is, de a California-val azért nagyon odatettek mindent! Végre előkerült a basszusgitár, Greg Rzab (aki játszott már Santanával, Eric Claptonnal és Jeff Beckkel is) fantasztikus basszusszólót hozott, amit a szintén chicagói Jay Davenport dobszólója koronázott meg. Jayen látszott, hogy a csendes blues dobolás után végre igazán ütheti, kiszakadt belőle minden energia és püfölte rendesen a szettet.

Óriási visszataps és fantasztikus lezárás. Még órákig tudtam volna hallgatni, de azért bő másfél órát játszani nyilván nem egy wellness program, főleg nem úgy, ahogy John Mayall tette oda magát, tele energiával, a kor egy pillanatra sem látszott rajta. Ő maga az élő Blues!

Valószínűleg utoljára járt Magyarországon, és hatalmas élmény volt élőben látni egy ekkora zenészlegendát! Köszönöm!

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Megosztom.

Szólj hozzá